A megtisztulás éjszakája: Anarchia - The Purge: Anarchy (2014)

A megtisztulás éjszakája: Anarchia - The Purge: Anarchy (2014)

Rendezte: James DeMonaco



A jövő Amerikája meghonosította az Európai eredetű Walpurgis-éji boszorkányszombatot, csak kicsit a saját képére formálta, melynek köszönhetően az örömtüzek többé nem fából összehordott máglyák, hanem égő autó és emberroncsok.

2023-ban kialakult a "megtisztulás" éjszakája nevű 12 órás erőszakáradat az Újvilágban. Ennek lényege, hogy az év egyetlen napján, 12 órán keresztül szabad a vásár, bármilyen bűn elkövethető, beleértve a gyilkosság is, melynek köszönhetően bárki orvosolhatja erőszak útján az őt ért valós vagy képzelt sérelmeit. Egyfajta társadalmi gőzszelepként funkciónál, melynek elcsavarásával a frusztrált nép kiengedheti a gőzt.
Sajnos nem működik tökéletesen, mert valahogy a leginkább ártatlanok maradnak fenn az erőszak rostáján. Ezt jó érzékkel vette észre egy titokzatos csoport karizmatikus vezetője és folyamatos audiovizuális kapcsolatban igyekszik ráébreszteni az átlagembert, hogy a "megtisztulás éjszakája" lassan a gazdagok obszcén játékához asszisztáló vérengzésorgiává degradálódott.




Az őrmester (Frank Grillo) otthon készülődik. Fegyvereket tesz a táskájába és a falra ragasztott fényképeket nézegeti, hogy tudjuk, komoly feladatra készül a következő tizenkét órában. Valakivel le akar számolni? Vagy simán egy bérgyilkos megbízás, aminek most eleget lehet tenni jogi következmények nélkül?

Frank Grillo fokozatosan építette be magát az akciófilmes műfajba. Főleg televíziós munkák közben becsúszott a Tom Cruise féle "Különvélemény", melyben egy Pre-zsarut játszhatott, marcona fizimiskájának köszönhetően. Második találkozásom vele "A szökés sorozat" elszánt és tapasztalatlan ügyvédje, aki végül az állami szintű konspiráció áldozatává vált, még valamikor az első évad során. Azután egyre komolyabb, fontosabb filmekben kapott orvos, rendőr, ügynök karaktereket. Pl. Az "Amerika kapitány: A tél katonájában" meg kellett küzdenie magával a kapitánnyal is.

A gazdagok játékához a szegények asszisztálnak.

Shane (Zach Gilford) és neje, Liz (Kiele Sanchez) a férfi családjához igyekszik, hogy együtt vészeljék át az éjszakát, amely valószínűleg az utolsó közös éjszakájuk a válás előtt. Hiába indultak el időben, a megsérült kocsi miatt végül a senki földjén találják magukat, és egyetlen esélyük, ha az árnyékba bújnak. A sors éppen az őrmester kezei közé kergeti őket, így együtt menekülhetnek.

Eva (Carmen Ejogo) törődött pincérnő, akinek kevés fizetése a gyermekére és halálos beteg apjára megy el. Éppen fizetésemelést kérne főnökétől, amit az megtagad. Eva-nak lenne oka, hogy akár erőszak útján orvosolja haragját, ő mégis inkább bezárkózik kis lakásába egyetlen lányával, Cali-val (Zoe Soul). Persze semmi sem ennyire egyszerű. Előbb egy sértődött szomszéd igyekszik szexuális agresszióját rajtuk kiélni, azután maszkos fegyveresek rángatják ki őket az utcára, egy számukra ismeretlen cél érdekében.

A véletlen az ő megmentésükre sarkallja az őrmestert, hogy végül az ötfős kis csoport egymásra utalva verekedje végig magát a lángoló és véres városon.

Az őrmester mire észbe kap, már négy ember életéért felelős.

DeMonaco teljesen beleszeretett az általa kitalált, több hasonló történetet magában egyesítő erőszakos antiutópiát. Van ebben némi "Battle Royale", tetten érhető némi "Menekülő ember", az alapkoncepció meg enyhén emlékeztethet John Carpenter "Menekülés New Yorkból-jára", igaz, ott egy lezárt város lett szabad zóna, ha erőszakról van szó, itt meg a teljes államok változik hadszíntérré.
Megidéz minden olyan akciófilmet, amelyben emberek menekülnek a végzetük elől és közben szépen fogyatkoznak. Pl. "Az ítélet éjszakája" című akciófilm, amely a magyar címválasztás miatt még rá is rímel jelen filmünkre.

DeMonaco az első részben csupán felskiccelte a történetet, itt már kimerészkedett nyílt terepre, hogy kicsit teljesebb képet kapjunk erről a világról. Az árnyalás ellenére sajnos kevés a lényegi információ, amit már az első rész során - A bűn éjszakája - nem találtunk ki. Talán a tervezett harmadik rész bővebben mesél nekünk arról, amit tudnunk kell és érdemes.

Az erőszak erőszakot szül. Talán nem jó a rendszer...?

A film az első részhez képest, több karaktert és akciót mutat meg, de sajnos hiányzik a húzó név, mint az első rész Ethan Hawke-ja. Szóval, lehet, hogy nagyobb büdzsével dolgoztak, ettől függetlenül nem lett a film jobb mint túlélődráma kistestvére. Ez is kb. ugyanaz, csak közben futkároznak.
Ettől függetlenül a téma "finomsága" miatt biztosan lesznek rajongói a sorozatnak, hibái ellenére is. Én az vagyok.

55%

Elmélkedjünk:
Az alapkoncepció egy akciófilm esetében egészen jópofa, ám ha logikusan végiggondoljuk, mint "megtisztulás éjszakája" egyértelműen elhibázott és kivitelezhetetlen fantazmagória.
Először is, a lényege, hogy a társadalom számkivetettjeitől megtisztítsuk a társadalmat. De ez nem működik, hiszen pont az ártatlanok és gyengék esnek áldozatul az erőszakra hajlamos egyedeknek.
Szóval a gyilkosok levadásszák a gyengéket, így másnap több erőszakos ember marad életben. Ez megtisztulás? Egyértelműen nem.

Azután a film nem tér ki rá, hogy ha már tömegek, csoportokba verődve mészárolják egymást, közben miért nem szabadul el a pokol és rabolnak, fosztogatnak? Az emberek egyik negatív tulajdonsága, hogy a káosz közben is saját érdekeiket nézik, ezért ha kitör a balhé, mindig látunk a filmekben pár embert, akik kirakatokból lopják a tévét. Itt ehhez képest szinte csak egyszerű céllövöldévé silányul a háttérkép.

Azután a film nem tér ki arra sem - biztos komolyabb brainstorming kell hozzá - hogy miféle infrastruktúrára ható következményei vannak egy ilyen mészárlásnak.
Az oké, hogy a tehetősebbek védett falaik mögé vonulnak vissza - bár az első rész pont azt mutatja meg, mennyire nem segít egy páncélozott otthon sem... - de ettől függetlenül mennyi "vétlen" áldozata lehet az eseménynek, aminek köszönhetően másnap nincs, aki kinyissa az újságos standot, megfőzze a reggeli kávét, vagy felvegye a műszakot a kórházban, mint ápoló vagy orvos. Mert nem csak a sallang hullik el.

Azután meg a másnap... Sok ember veszíti el hozzátartozóit és barátait. Vannak, akik kivárják az egy évet a bosszúra?
Arról már nem is beszélve, hogy az éjszaka után milyen komoly takarítási hadjáratot, renoválást és hullaszámlálást kell végrehajtani. Győzi ezt egy ország?

És ezzel csak a felszínt karcolgattam.
Akárcsak DeMonaco filmje.

V/H/S: Viral - V/H/S: Viral (2014)

V/H/S: Viral - V/H/S: Viral (2014)

Rendezték: Justin Benson, Gregg Bishop, Aaron Moorhead, Marcel Sarmiento, Nacho Vigalondo

A V/H/S: Vírusvideó a sorozat harmadik darabja és a legelszálltabb, ugyanakkor legerőtlenebb szkeccsfilm a három rész közül. Ezen a viszonylag érdekes átvezető film sem segít, mert míg az első két részben egy viszonylag hétköznapi keretet kapott a film, addig itt már maga a köztes kitöltés is teljesen agyament szituáció. Így pont az veszett el a filmből, amiért élvezni tudtam az első két részt.

A V/H/S filmek egyik erőssége az volt, hogy a megnézett felvételek legalább egy kicsit emlékeztettek azokra, amiket akár tényleg fellelhetnénk egy komoly found footage gyűjtő archívumában, míg a harmadik rész már annyi kamerát, perspektívát, vágást, trükközést, mosást, vasalást, szárítást vonultat fel, hogy pont ez a "meghittség" hiányzik, halt el, ami miatt könnyebb volt befogadni az előző két rész. (Pedig azért abban is voltak démonok, zombik, szellemek)

Most simán azt mondanám: Fiúk, kicsit túlpörögtetek!

A kerettörténet egy autós üldözés, mely a városkában körbe-körbe zajlik, miközben emberek zavarodnak meg, rendőrök terelgetik a forgalmat és unatkozó fiatalok igyekeznek a tévében sugárzott autós üldözésbe kerülni. Nyoma sincs az egy helyszínes, szinte már unalmas első két filmen átívelő keretes megoldásnak. Itt már magába a kollektív őrületbe csöppenünk, magyarázatok nélkül, úszva az árral. De nem lettem jobban felizgatva, csak bólogattam: Aha, oké...

Az első film a legerősebb és legkoherensebb. Dante (Justin Welborn tapasztalt horrorfilmes színész) kisvárosi senki, aki szeretne a világ legnagyobb illuzionistája lenni. Talál egy köpenyt, aminek segítségével bőven túlhaladja elképzeléseit. Több kamera, több trükk, míg végül egy egész pofás kis "alkonyzóna" epizódot kapunk. Csak pl. amikor a kommandósok puskáira szerelt kamerákat látjuk, azonnal beugrik, hogy ezt már ellőtték pl. az Afflicted (2013) című vámpíros found footage-ban vagy a Wer (2013) című szinte testvér darabban, amelyik viszont a farkasember mítoszt öregbíti. A történet meg simán koppintja "Az erő krónikája" (2012) című sci-fi drámát, csak gyorsított tempóban.
Dante végül nem illuzionista, hanem egyenesen a nagy varázslóvá avanzsál, míg végül emberére akad egy hozzá hasonlóan törtető fiatal nőben és akkor két erős akarat csap össze a hatalomért. A befejezés borítékolható, mégis a legérdekesebb része lett a szakaszokra osztott mozinak.

A második film egy sikeres kísérlet meséje, melynek köszönhetően főszereplőnk megnyit egy kaput a mellettünk létező alternatív világba, hogy ott azután hamar rádöbbenjen, bár elsőre ugyanaz a világ fogadja, mégis, vannak lényegi különbségek.
Groteszk epizód, kicsit Cronenberg szájízt hagy maga után, felidézve a Kanadai rendező legkorábbi munkáit, amely a dráma és bio-horror keverékét képezték.
A szegmens nem lenne rossz, viszont a gagyi effektek és nem túl okos felépítés - már a kamerakezelésé - sokat ront az élvezetén.

Az utolsó rész pedig maga az őskáosz.
Néhány gördeszkás srác kamerákkal felszerelkezve dokumentumfilmet forgat és belekeveredik valami démon imádó szekta kegyhelyébe, ahol a srácok hullanak is, meg nem is, mert ketten átmennek Rambó-ba és kiirtanak mindenki.
Zavaros, túlfényképezett, túlvágott, túl... túl... túl... mesterkélt és buta.
A befejezése pedig kicsit visszaköszön a második részből, ahol már láttunk világra jönni egy hasonló démont, így izgalmasnak sem mondanám.

Jelen tárgyalt filmünk ezért sajnos nem tudta megugrani az első rész újdonságát és a második rész szépen kivitelezett epizódjait, pedig a zombis történet már ott is erősen elszakadt a még "hihető" kategóriából.

Azért remélem, még fognak készülni V/H/S filmek, mert a koncepció nem rossz és ötlet meg, gondolom, lenne elég.
Ebben a részben a technika kicsit elnyomta a történetet.
A kevesebb, lehet itt pont több lett volna.

50%

Az első részről itt írtam: V/H/S egy finom kis found footage kooperáció.

Vers: Szegény Magyarország

Szegény Magyarország (by Fekete Tamás Jerryco)

Este van, este van,
ki-ki nyúl a lomba.
Csöves tapogat, vaj'h mit rejt,
a kitett kuka gyomra?
Fal mellett, márványon,
nyugszik a jó öreg,
Lakása, sosem volt,
Kihűlt testet hoz a regg'.
Emberek, polgárok,
fásultan csak mennek,
Egy tekintet sem esd,
a fekvő jóembernek.
Napjaink, csekkjeink,
Számolva, s számolatlan.
Ami kis vagyonom volt,
Politikusainknak adtam.
- Éhes vagyok, szól hozzám,
szinte bárki, ki kisebb nálam.
A szegénység mértékétől,
a 4-es metróba, esik le az állam...
Adósság-hátizsák,
nyomja el a vállam,
Nekem fáj, hogy mivé lett,
Mára ez az állam!

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)

Rendezte: Marc Lawrence

Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.

A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???

Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.

Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.

Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.

Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.

A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.

75%

Annabelle - Annabelle (2014)

Annabelle - Annabelle (2014)

Rendezte: John R. Leonetti

Olyan Fűrészes és Halálos hallgatás hangulatom van...

Általában egy spin-off vagy prequel jó esetben sokat hozzá tud tenni egy mozifilm mitológiájához. Az Annabelle-nek is elvileg az lett volna a "szerepe" vagy "értelme", hogy egy jól működő, már sikeres horrorfilm mellé téve, kibogozzon sok, nézőben felvetődött kérdést, már ha érdekli őket egyáltalán, amit a sikeres filmben - Démonok között - láttak. Megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy az Annabelle ennek nagyon nem tett eleget. Ami rosszabb, nem maradtak kérdéseim. Mert a továbbiakban már nem nagyon érdekel Annabelle, a sátáni erőktől megszállott baba sorsa.
Miért?
Mert az egész történet ötlettelen, ami meg van, olyan, mintha visszaköszönne valahonnan, ennél lényegesen jobb, izgalmasabb filmekből. A film egyetlen pozitívuma, hogy a rendező korábban operatőrként dolgozott, ezért elég szépek a képek, beállítások, ami miatt a film egyszer élvezetes szórakozás lehet, éppen csak hiányzik belőle az, amitől a horrort én horrornak aposztrofálnám.
Egyszer, kétszer sikeresen megrémít - sokban köszönhető ez a fény és hangeffekteknek - ettől függetlenül nem lesz maradandóbb élmény, mint amikor megvágjuk az ujjunkat. Egy óráig sajog, azután dolgozik a szervezet és másfél óra múlva már fel sem tűnik, megfeledkezünk róla. Szerintem, ha most nem írnék a filmről egy hét múlva semmire nem emlékeznék belőle. Ez biztos, hiszen a lényegesen izgalmasabb testvérfilmjéről is elég gyorsan megfeledkeztem, pedig abban jobban jelen volt a horror faktor, erősebbek voltak a színészei és izgalmasabb volt a története is.

Most őszintén, ki vesz ilyen babát a gyerekszobába???

Mia (Annabelle Wallis - véletlen névegyezés) tipikus überische amerikai háziasszony, valamikor a hatvanas évek végéből. Tévé már van, mobil náne. A ruhák egyszerű darabok, színük pasztell, a frizurák egészen visszafogottak, ha emlékszünk még, mi dívott akkoriban...
Férjével, Johnnal (Ward Horton) éldegélnek egy unásig ismert kisvárosban, ahol a hétvége délelőtt a templomé, a házak egymásba esnek, közöttük talán ha egy papír vékony tuja vagy élősövény húzódik. A kocsik a feljárón, kölykök kerékpároznak kacagva a széles utcán, az apukák locsolócsővel fröcskölik a verdát, anyu pedig az ajtóból kiabál: - Vacsora!
Mia és John kissé félszegen igyekszik beilleszkedni, hiszen első saját ház, első gyerek, első jó állás a férjnek, első... kísértetjárás.
Mia állapotos. Babát vár. John pedig nagyon szereti, ezért mielőtt a kis jövevény megérkezne, összegyűjtötte Miának a kedvenc babakollekcióját, melynek érkező, utolsó darabja: Annabelle.
A baba inkább csúnya és rémisztő, mint gyermeknek való ideális játék. Ettől függetlenül csak egy gyűjtemény része; helye van a polcon.
Mi kell még a csendes kisvárosi élethez?
Egy pisztoly vagy puskalövés. Egyik hajnalban valakik megtámadják a szomszédokat és mielőtt a Gordon család kihívhatná a rendőrséget, két szektatag hozzájuk is ellátogat. A végeredmény vérfürdő, két halott sátánista és egy késszúrás Mia pociján.
A szerencse nehezen pártól el tőlük: a babának semmi baja (A pocaklakó babának) , ügy lezárva.
Ettől függetlenül, ördögi erők kezdik pisztergálni a kis családot. Mire érkezik a baba, Mia paranoiája hatalmasra nő, ám mivel férjecskéje társ a megértésben - sok filmben kézlegyintéssel hárítják el a főszereplők látomásait - hirtelen egy apartmanházban találjuk magunkat, hisz ott nem fogják őket kísérteni a múlt véres démonai.
Nincs illuzió, mert fognak.
A démon magába a babába költözött, így hiába pakoltak dobozokba mindent, hogy máshol kicsomagolják, kéretlen harmadikként Annabelle baba is velük tart. Pedig, mintha apa már kidobta volna...

A film egyetlen nagy hibája, hogy - és ebből nő ki a többi hiányosság - nem túl ötletes.
Kapunk egy befo***ós liftes jelenetet, meg egy egészen hangulatosan rendezett szomszéd gyilkosságot, de a puskapor nagyját a film elején ellövik, utána meg már unásig ismert panelokból, kevés igazi félelmet keltő jelenettel dolgoznak.

James Wan ugyan ebben a filmben producerként van jelen, de korábbi munkásságát ismerve, annyira markánsan van jelen a stílusa, hogy merem állítani, a forgatás alatt végig mereven fogta Leonetti kezét, aki sokkal jobb operatőr, mint rendező. Wan világa ettől függetlenül tagadhatatlanul érdekesebb, mint az Amerikában futószalagon gyártott horror műfaja alatt lavírozó egyéb produkcióknak. Ezért lesz az Annabelle egy rövid idő alatt, viszonylag gyorsan megtérülő, egyszezonos mozi siker, aminek csupán a neten terjengő negatív kritikák fognak kicsit keresztbe tenni.

Nem kívánom nagyon lehúzni, mert bár többet vártam tőle, egyszeri szórakozásnak bőven elmegy.

Figyeld:

- az Perez atya (Tony Amendola) nem túl markáns szerepe.
- Alfre Woodard, mint olcsó és kényelmes megoldás a kimenetelt illetően. Úgy éreztem az ő karaktere is kissé elnagyolt.
- Bár a film végén kitérünk a Démonok között-ben megismert démonüző házaspárra és Annabelle elvileg már bekerült az üvegkalitkába, ettől függetlenül még elképzelhető valamilyen hasonló folytatás. Szigorúan DVD-n!
- A film hatását komolyan rombolja, hogy a gyilkos babás adut már több filmben ellőtték a nyolcvanas, kilencvenes években és ezek közül a legsikeresebb - Chucky - A "Gyerekjáték" sorozatban, egész sorozatot is kapott.
- A varrógépes jelenet sikolt egy ujjba szúrásért.

Amit az Annabelle adhat, már megadta nekünk Chucky, több vérrel.

40%

Színházlátogatás: Madách - Mamma Mia!

A színház, még a rohanó világunkban is egy nyugodt programnak minősül. (Leszámítva a szünet alatti büfés tolongást.)
Nem térek ki a jegyvásárlásra, mert lusta ember lévén, ezt simán áthárítom a nálam rutinosabb partnerekre.
- Van kedved megnézni közel fél év múlva, október 24. pénteken a Mamma Miát! ?
- Hogy a viharba ne...? (Esett az eső, de a vihar elmaradt.)
A fél év elrepült és eljött a nagy nap. Péntek is volt, 24. is.
Autóba gyűltünk és a szürke városon, nem kevés sávot váltva eltempóztunk a Madách színházhoz. Parkolóhely keresésre több időt szántunk, mint a tömeg között beevickélésre. Jó helyet találtunk.
A kabátokat leadtuk az ingyenes (!!!) ruhatárban.
A jegyet nem kérték - ezt, nem nagy tapasztalatom okán kissé értetlenül konstatáltam - ezért akadálymentesen jutottunk a helyünkre. Pontos megnevezése, erkély, jobb.
Nem a legjobb ruhám volt rajtam - olyanom nincs - ennek ellenére, azért nem éreztem kívülállónak magamat. Azért egy nyakkendőt kéne vennem. Addig megteszi a nyakamba csomózott, enyhén buzis, enyhén ál-intellektuel külsőt kölcsönző sálam. (Szeretem ezt a fekete rongydarabot.)

Az előadás - a 600Ft-ért kapható programfüzet ismertető szerint - Benny Andersson és Björn Ulvaeus Zenéit és dalszövegeit dolgozta fel, ugyanakkor felsorolni is nehéz, ki mindenki vett részt az eredeti musical életre keltésében, majd a nézők szerencséjére, magyarításában.
Elég annyit mondanom, hogy a nagy sikerű hollywoodi mozi, a Mamma Mia! hűségesen színpadra formált adaptációjáról van szó, melyben Meryl Streep és Pierce Brosnan brillírozott. Ami egyrészt azért lehetett nehéz, mert Brosnan nem egy dalos pacsirta, másrészt meg, bár Streep karrierjében megtalálható némi zenés/zenei filmes múlt, azért ha a nagy sikerű ABBA slágerek fülbemászó dallamaira gondolunk, nem feltétlenül az ötvenes éveinek végén járó Streep jut először eszünkbe, hanem a két svéd (javítok, mert a barna norvég!), akkori (1970-80) mércével mérve bombázó nőnek számító szőke Agnetha Faltskog és a vörösesbarna Anni-Frid Lyngstad hűvös szexualitástól csöpögő alakja sejlik fel lelki szemeink előtt.
Ugyanakkor, utólag javítanom kellett írásomon, mert rosszul fogalmazva azt sejtettem, mintha a film lenne a darab eredeti alapja. Nem így van. A musical volt meg előbb, amiből a film készült. A hibám arra vezethető vissza, hogy én, egyszeri néző, a filmet láttam előbb, azután a musicalt. Szóval ténybeli a tévedésem*
* Köszönet J. Orsolyának! - jogos észrevétel...

Ezektől függetlenül kellett egy ötödik személy, egy hölgy, Judy Craymer, hogy a banális történet köntösébe zseniálisan becsomagolt No.1 popdalok végül egy egységes keretben foglaljanak méltó helyet, felfűzve, akár egy válogatáslemez dalai vagy mint egyetlen láncra egymás mellé illesztett drágakövek és igazgyöngyök.
A "banális" szócskával nem akarom ledegradálni Judy Craymer munkáját, hiszen a musical az összes ordító és rejtőzködő hibájával együtt is eleve csak sikerre lehetett ítélve. Valahol ez így helyes. Az ő érdeme ABBAn áll, hogy a már ezerszer halott dalokat mérnöki precizitással, akár egy füstből fújt puzzle játékot, szépen egymás mellé helyezte és a dalok közötti részeket kitöltötte egy könnyen emészthető, szeretni való mesével. (Mert hiába rázzuk fejecskénket, a Mamma Mia! egy popmese.)


Felsorolni is nehéz, milyen sikereket ért el Judy Craymer az állhatatos munkájának köszönhetően. Ki merem jelenteni, hogy a hölgy az ABBA együttes legnagyobb élő rajongója.
(Ha megveszed a színházban kapható brosúrát, részletesen tájékozódhatsz a musical keletkezéséről és több egyéb fontos, vele kapcsolatos információról, érdekességről.)

Szóval, ott tartottam, hogy leültünk a helyünkre, ami meglepetésünkre, elég kényelmes is, elég közel van a színpadhoz is, elég lenéznem és máris szédülök is...

Festett háttér fel. Egy gyönyörű táncos pár az ABBA slágerek kvintesszenciájára táncolni kezd. A pár perces montázsban felcsendül szinte valamennyi fontosabb ABBA sláger motívuma. Közben a háttérben a hatalmas LED-es vagy milyen monitorok dolgoznak, csillognak, a reflektorok varázslatos fényei - gondolom nem kevés beépített számítógépes technikának köszönhetően - együtt táncolnak a párocskával.

Az utolsó piszmogó nézők is elfoglalták helyeiket. Meglepően sok a gyerek a délutáni előadáson, de pisszenésük sem hallatszik. (Talán az egész darab alatt, ha két nem odaillő hanghatást véltem felfedezni. Vagy mert a közel két óra alatt a nézők visszafojtották a lélegzetüket, vagy mert annyira magába szippantott a zene és látvány, hogy egyszerűen, ami nem a színpadon zajlott, szinte alig jutott el a tudatomba.

Semmi sejtésem sem volt, kiket fogok látni, ezért nagyot dobbant a szívem, amikor az én kis személyes X-faktor hősnőm, Muri Enikőt véltem felfedezni Sophie Sheridan szerepében. Enikő egy gyönyörű, tehetséges fiatal hölgy, akinek minden rezdülését igyekeztem követni, hogy magamba igyam amit felém, néző felé közvetít. (Teszem hozzá, kb. a huszadik percben az egyik táncos lány kisugárzása felülírt számomra mindent és onnantól csak őt kerestem a szememmel, annyira kellemes volt játékát, táncát, karakterét látnom.) Azért ne higgyétek, hogy a kéjenc vette át felettem a hatalmat. A Mamma Mia! egyik pozitív pontja, a megfelelően adagolt frivol humor, a szerethető karakterek és esetemben az a néhány ismerős arc, akiket már láttam egyéb munkákban. Mert az "ismert arcot" az ember még nagyobb szeretettel szereti látni, mint azt, akiről előtte sosem halott. Ezért mosolyogtam teli szájjal, amikor beérkezett Hajdu Steve vagy Détár Enikő.
Az, hogy az anyukát, Donna Sheridan-t Kováts Kriszta alakította, ismét csak pozitívumként értékelhető számomra, mert a színésznő szerintem sokkal közelebb állt korban a Streep által már gyöngyvásznon megformált karakterhez. Az ember pedig, mint írtam, szeret viszonyítani. Biztos vagyok benne, hogy Gallusz Nikolett és Koós Réka is kiváló teljesítményt nyújt a szerepben, ám ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy azt láthattam, amit véletlenszerűen kaptam. (Ne felejtsük el, nem magam vadásztam le a jegyet, színészekhez igazítva, hanem csak in medias res ugrottam bele a néző "szerepébe", hogy stílusosan a színházi világnál maradjak.)

Elég a csepűrágók méltatásából. :)

A történet valamikor, - amennyire ki tudtam hámozni, - a nyolcvanas évek végén játszódik (vagy kilencvenes elején) években játszódik, egy görög szigeten. (A filmváltozatban 2 szigeten forgatták le az eredetileg egy helyszínként tálalt jeleneteket.)
Sophie, két barátnőjével megosztja egy titkát, mely szerint anyukája naplója a kezébe kerülvén fellebbentette a fátylat apa nélküli múltjáról. A napló szerint, Sophie fogantatásának idején anyu, Donna, elég intenzív életet élt és szinte egy időben három lehetséges apajelölttel is ... pont, pont, pont!
Sophie, mivel pár hónappal későbbre esküvőt tervez fiatal barátjával, Sky-jal, mindhárom férfinak meghívót küld melyben elinvitálja őket a szigetre, ahol a család (ebben az időben két hölgytaggal) egy kicsi, de kedves panziót üzemeltet. Sophie titkos vágya, hogy a három érkező férfi közül majd talán az egyikben az apjára ismer.
Donna mit sem sejt lányának ördögi - és abban az időben szinte kivitelezhetetlennek tűnő* - tervéről, ezért nagyon meglepődik, amikor a tervezett esküvő előtt néhány nappal befutnak a pasasok. Persze Donna az álmodozások mellett egy gyakorlatias nő. Hamar rájön, hogy a lánya vastagon benne van abban, hogy a múlt utat talált a kis szigetre, ami miatt némi súrlódás keletkezik a Sheridan lányok között. Persze, a mézes-mázos mese nem engedi a komoly konfrontációt, ezért gyorsan megbékélnek és a mese végére kapunk egy olyan pofátlan hepiendet, amilyet még Hollywood sem nagyon szokott megkockáztatni.

Baj lenne? Dehogy!
Az ABBA popvilága negédes emlékeket ébreszt bennünk. Egy olyan múltba repít vissza, mely ha nem létezett, akkor is hinni akarunk benne.

* - Itt jegyzem meg csendben, hogy Sophie komoly nyomozói jövő elé néz a mese után, ha egy naplóból sikeresen lenyomozott húsz évvel később három felnőtt férfit, Internet és profi magánnyomozó segítsége nélkül. Erre a musical talán ha egy percnyi időt fordít, miközben csivitelve meséli barátnőinek, hogy levelet írt az apukáknak.
Arról nem szól a fáma, hogy a naplóban volt e részletes útmutató a férfiakhoz, címmel ellátva. (Magamból kiindulva max. egy nevet bírnék elképzelni, ám mivel pl. a Bill Austin egyértelműen tizenkettő egy tucat név, nehezen hiszem el, hogy egy aprócska görög szigetről, egy akármennyire eltökélt ifjú hölgy ráakadhasson a megfelelő, az igazi "naplóban megemlített személyre". Bár, ez tőlem csúnya szőrözés)

Ugyanakkor a befejezés is annyira édes, hogy a csónak alá tökéletesen odagenerált, vizet imitáló füstgép pamacsait simán beharaphatták az első sorban ülő nézők. (Megjegyzem, nagyon szépen irányították azt a füstpaplant. Szinte hibátlanul ölelte körül a csónakot, melyben Sophia és Sky elhajózik egy kevésbé nyugis életbe a szigetről. (Simán hátrahagyva a három új apukát és az ifjú feleség anyukát, ahelyett, hogy azért némi időt szentelnének a múltidézésnek, nem beszélve arról, hogy összemelegedhessen a hirtelen megduzzadt család.)

A musicalt méltató brosúra kicsit szerényen megemlíti, hogy ezt a zenés darabot a világon először, nálunk, Magyarországon, kicsit másképpen mutatják be.
Először azt hittem, hogy nálunk játsszák először lefordítva. Ez azonban butaság, mert angolból több mint egy tucat nyelvre fordították át. (vagy le...)
Azután azt hittem, hogy azért, mert a zenekar játszik ugyan, de a színpad kialakítása miatt ebből a nézők semmit sem láthattak. (Azért a végén, hogy ne higgyük, hogy végig szalagról hallottuk a zenei alapokat, a karmester is tiszteletét tette a vastaps közben.)
Itt már közelebb járhattam az igazsághoz.
A másképp valójában azt jelenti, hogy a világon nálunk először kapott egy rendező és egy színház engedélyt, hogy ne az ősbemutató, az 1999-es Londoni változat színpadkép hű, szolgai másolatát mutathassuk be.
Szirtes Tamás engedélyt kapott egy non-replica előadás elkészítésére, így magyar színházi szakemberek közös munkáját dicséri a nálunk bemutatott változat. Ebbe beletartozik a világítás használata, a táncos koreográfia, a karakterek mozgatása, stb.

Akik látták már színházban a Mamma Mia! című darabot, egy felejthetetlen élménnyel lettek gazdagabbak!
A varázslat pedig annyira benne van ebben a mesében, hogy a megtekintés után ismét látni szeretnénk.

Ha például kapnék egy jegyet... mert egy jó tündér a kis kezembe nyomná mondjuk... én is bármikor újra nézném. Akár a színpad mögül is...
Akár a másik szereposztást is, de akár ismét a Muri Enikőt.
Mert ahogyan ő ebbe a világba került, az nekem legalább olyan népmesei, mint Sophie apuka keresése.

95%



Kitérő:
A darabot két nőismerősömmel néztem meg és egyikük kislányával, a hétéves Tamarával, aki színésznő szeretne lenni. Hazafelé az autóban rendesen elcsodálkoztam amikor a kis hétéves név szerint sorolgatta fel a színészeket, akiket az elmúlt években, ilyen-olyan színházi előadásokban látott.
Annak idején, gyerekként, én is így kentem-vágtam a külföldi színészeket, filmeket. Furcsa volt ezt egy hétéves kis csajtól látni...
Tamara amúgy egy az egyben Abigail Breslin a "Család kicsi kincséből". :)

A szünetben beálltam a büfére várók hosszú sorába. Muri Enikő mellett még azért is szerencsés voltam, hogy az utolsó perecet nem vitték el az orrom előtt!
Igaz, a sajtos elfogyott, de egy sokmagosat még meg tudtam csócsálni!

Cic és Juhász lányok, köszönöm ezt a kellemes színházi élményt!
Kérek még!

Frontera - Frontera (2014)

Frontera - Frontera (2014)

Rendezte: Michael Berry

Ed Harrist mindig élmény látni, hiszen olyan filmek után, mint "A mélység titka" vagy "Ellenség a kapuknál" eleve megkerülhetetlen filmszínésznek tartom. Pedig nem túl jóképű, inkább szikár. Haja sincs sok - legalábbis legtöbb filmjében. Ügyesen lavíroz a mainstream és a független filmek világában. Jelen filmje, a Frontera, egy lassan építkező, mégis végig izgalmas és nézhető dráma, amely valahol bűnügyi film, valahol akár western is lehetne. Mindezt a téma és a környezet miatt.

Valahol Texasban járunk... túrót, Arizonában. Végül is mindegy, hisz mindkét állam határos Mexikóval, ahonnan a szerencsétlen, jobb sorsban bízó bevándorlók folyamatosan özönlenek az Egyesült Államokba.
Szóval, valami sivatagos városka szélén él az egykori seriff, Roy (Ed Harris) feleségével, Oliviával (Amy Madigan). A sok évi hivatali munkának és a mellette végzett kemény kétkezi munkának gyümölcse hatalmas farmjuk, ahol mindig van mit javítani. Főleg a szögesdrót kerítést, amelyet a határon illegálisan átcsorgó apró konvojok tönkre szoktak tenni.
A történet másik fontos szála a mexikói Miguel (Michael Pena), aki Roy földjén igyekszik keresztül sétálni az elvileg Kánaánnal kecsegtető szebbik oldalra. De az út veszélyes és hosszú víz nélkül, főleg, ha egyetlen társunk a nyakunkba vart ismerős felelőtlen kölyke.
És ha már felelőtlen kölykök, említsük meg a harmadik, eléggé elsikkadó mellékszálat, a három fiatal amerikai seggfejet, akik hobbiból lövöldöznek a határátlépőkre, hogy a fatális véletlennek köszönhetően sikeresen meggyilkolják Roy feleségét. Akaratukon kívül persze, de mit változtat ez a lényegen?

A "Frontera" filmdráma a helytelen döntésekről. Az egyetlen, aki végig sikeresen tud a kötélen maradva egyensúlyozni, az Roy, pedig egyszer roppant közel van ahhoz, hogy olyat tegyen, amit később megbánhatna.

A film nem egyszerűen egy nyomozás története, hiszen a rendező és forgatókönyvíró minden információt megoszt a nézővel. Pontosan tudjuk, mi történik Oliviával, ezért végig szurkolhatunk Miguelért. A film nem flashback útján lebbenti fel számunkra a fátylat a halálos baleset kimeneteléről, ami nem rossz húzás. Még így is marad elég feszültség és meglepő fordulat a száz perces természetfilmben.
Mert a Frontera más részről egy természetfilm. Igaz, csak Arizona poros útjait, néhány szurdokot és sziklát mutat meg, ám azt gyönyörű képekben.
Közben pedig emberi sorsokat, melyek a világ forgásának szempontjából baromira nem számítanak, de ott, a Mexikói határ közelében... csak ez van, más nem maradt.
Kiszolgáltatottság és düh.
Barátság és felelősség.

Berry filmje pedig a végére is tartogat egy apró kis poént, amely egyértelműen átíveli a filmet a klasszikus westernek világába. A jó győzedelmeskedik a gonosz felett.
A fehér kalapos seriff legyőzi a fekete ruhás rosszfiút.
Hogy nem tudjuk meg, mi lesz utána?
Hát nem kaptunk addig is elég drámát?
Hogy végül Miguel dolgavégezetlenül kulloghat vissza hazájába, a jövőre nézve semmilyen komoly ígérettel? Nem tudhatjuk...

Figyeld:
- Eva Longoria smink nélkül! (Vagy csak rejtett sminkkel)
- Michael Pena tehetetlensége a börtöncellában
- Ed Harris összes pillanata.

80%

Miért? Mert annak ellenére, hogy a film már-már Tarr Béla lassúsággal rendelkezik - ami faszság, mert sehol nincs az ausztrál fenegyerek, David Michod filmjeinek (pl. Országúti bosszú) tempójától, aki még így is csak negyedannyira lassú, mint Tarr Béla... - egy percig sem unatkoztam.