A következő címkéjű bejegyzések mutatása: woody allen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: woody allen. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 26., hétfő

Café Society - Café Society (2016)

Café Society - Café Society (2016)


Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Café Society (2016)

Megtekintés: A mesélőkedv még nem hagyta el a rendezőt, de a történet már nem fog új rajongókat szerezni neki.

Egészen biztos, ha pályája elején Allen ilyen filmekkel kezd a nagy vásznon, ma nem lenne az a kult-státuszú rendező, mint akinek ismerjük. Én egészen biztosan nem nagyon nézném a filmjeit. Szerencsére, én akkor találkoztam vele, amikor kölyökként még nagyon fogékony voltam melankolikus hangulatú komédiáira és drámáira. Mindjárt elsőnek a "Fogd a pénzt és fuss!" című klasszikust láttam és meg is tudtam kedvelni, habár, amikor mai szemmel már újra nézem, be kell látnom, hogy sok helyen beporosodott és felfeslett rajta a varrás.

Mondanivalója most is van a filmjének, ám nem vagyok benne biztos, hogy a gyönyörű képekből kicsomagolva pont azt értettem meg, amit a direktor közölni akart. Viszont a záróképsorok alkalmassá teszik a mozit, hogy így év végén pár sorban megemlékezzek róla és ha legközelebb belebotlom, legalább a cikk segít majd emlékezni rá, mert szentségtörésként hangozhat, de én nem nagyon fogok.

Méltatnom nem kell a rendezőt és ha a cikket olvasod, feltételezem, hogy te is ismered a nevét. Magam nagyon kedveltem őt, egészen addig, amíg el nem olvastam Mia Farrow "Ami szétesik" című önéletrajzi könyvét, amelyben sok egyéb mellett kitér a művésznő Woody Allen kisiklásaira, amelyek erősen pedofil gyanússá teszik a rendezőt - Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy korábbi nevelt lányát, Soon-Yi Previn-t vette feleségül? - és ezt számomra megerősíteni látszik az is, hogy a könyvben olvasottak megjelenhettek nyomtatásban, sőt, magyar nyelven is. Az, hogy Allen nem harcolt körmeszakadtáig annak megjelenése és valóságtartalma ellen, azt jelzi, hogy a leírtak nem egy csalódott élettárs rágalmai, hanem bizonyított tények. Persze, legyinthetnénk erre csupán azzal, hogy sok nagy művész - akiket még én is tisztelek - természetellenesen (?) módon vonzódik a fiatal lányokhoz, mint pl. Chaplin, akinek kedvesei között volt, aki alig tizenhat éves volt csupán, vagy Roman Polanski, aki Amerikai karrierjét tette tönkre egy rosszul sikerült privát bulival. Soon-Yi Previn azonban mostanra már bőven elmúlt negyven és jövő decemberben kerek húsz éve lesz, hogy Woody Allen felesége, ezért borítsunk fátylat rá...


Erre a filmre sem lesz nehéz. Érződik rajta, hogy kezd kifogyni az ötlet. Vannak még jó karakterek, mint Benny bácsi (Corey Stoll) - fel sem ismertem elsőre a színészt, pedig a "Non-Stop" című Liam Nesson film miatt nagyon kedvelem - vagy a zsidó prostituált, akinek jut egy pár perces jelenet, igaz, szerintem fénykorában Allen még pörgősebb és érdekesebb párbeszédet írt volna neki és a főszereplőnek, Bobby-nak, akit Jesse Eisenberg alakít. Eisenberg szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, aki csípőből hozza az enervált, zavart figurákat, ha arra van szükség. Simán elhiszed róla, hogy akár Allen alteregója is lehetne. Valamilyen formában most is az, bár, a történet a fantázia szüleménye.
Bobby, mivel otthon, Bronx-ban nem érzi magát jól és munkára sincs kilátása, elutazik Hollywood-ba, mivel a nagybácsija, Phil (Steve Carell) sikeres ügynök és talán arra is van kilátás, hogy segítse a fiú karrierjét valamilyen formában. Carell ügyesen nyergelt át az abszurd komédiák világából a drámaibb területekre és ebben a szerepében is hiteles.
Phil a titkárnőjére, Vonnie-ra (Kristen Stewart) bízza, hogy istápolja a srácot, aki hamarosan beleszeret a fiatal lányba, aki mindeközben viszont Phil bácsival kavar. Végül eléggé "gold digger" módon zárul a történet és Bobby inkább hazatér a család mellé, hogy Bob tesó szórakozóhelyét vezetgesse.
Megismerkedik egy Veronica (Blake Lively) nevű csinos nővel, összeházasodnak és családot alapítanak, de a múlt néha keresztezi az útjukat és olyankor elmélázik az ember azon, hogy vajon mi történhetett volna.


A film tehát a beteljesületlen szerelemnek állít piedesztált.

Amit hiányoltam, hogy kevés volt benne az a sziporkázó humor, remek beszólások és kikacsintások, amik miatt egy film tipikusan Allen-es lesz. Ez a fajta szikárság inkább a drámáira jellemző: azokban szintén alig találni humort és egy teljesen másfajta egyéniséget fest meg nekünk, mint a vicces Woody Allen.

A karakterek sem túl szerethetőek, hiszen Bobby fárasztó lesz, hogy ahelyett, hogy boldog lenne az amúgy tökéletes életében, néha a múltba réved, nem engedi el azt. Vonnie is egy negatív karakter, ha a fiú szemszögéből nézzük, hiszen inkább az idős férfit választja a biztos egzisztenciával, ami nem túl hízelgő egy lány esetében, inkább számító lépés, ami azért is mélyíti a nézi un-szimpátiáját, mert korábban egy jelenetben Vonnie Phil bácsival beszélget és inkább Bobby felé húzna, majd mégis másképp dönt. Phil bácsi meg simán kapuzárási pánikban szenved.
A film végi elrévedés azonban azért felesleges számomra, mert úgy tűnik, mindhárom szereplő jól megvan a bőrében, aztán meg mégis, mintha keseregnének valamin.
Miért?


Ha már Woody Allen munkásságával ismerkedsz, inkább ne ezzel a középszerű alkotással kezd. Kereknek sem mondanám, hiányzik nekem belőle valami. Mintha nem lenne rendesen befejezve. Vagy tényleg azzal kell a nézőt útjára engedni, hogy két fiatal nem tud érzelmi életében megfelelő döntést hozni és a múlton kesereg?
Valójában szerintem a két szereplőn keresztül Allen csak bevezet minket egy harmincas évekbeli életérzésbe, hogy megmutassa, ő mit gondol a korai Hollywood-ról. Erre utalás a cím is, hiszen a "Café Society" kifejezést a "nagystílű és menő" társadalmi rétegre használták, akik drága házakban éltek, drága autókkal száguldoztak és drága helyeken szórakoztak, gondtalanul.

A zene azonban a szokásos és utánozhatatlan Jazz-es filmzene, ami annyira jellemző Allen-re.

55%

Ha megnéznéd:
- Café Society (201/)

Ha belehallgatnál a film dalaiba, itt összegyűjtve megtalálod: soundtracksandyou.blogspot.com: Café Society (2016)

2015. október 7., szerda

Kult: Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)


Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Take the Money and Run (1969)

Megtekintés: Fiatal koromban sokkal nagyobbat ütött. Persze, akkor még nem keveredett szex-botrányba a zseni. Ettől függetlenül, egyszer, hangulattól függően, érdemes megnézni.

Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mennyi a filmből Woody Allen zsenije, hiszen a végső vágást Ralph Rosenblum-nak köszönheti, hiszen a producerek hatására Ralph győzte meg arról, hogy az eredetileg sokkal borongósabbra vett hangulatot és befejezést - melyben egy menekülés közben lövik szitává Virgil Starkwell karakterét - változtassák meg és készítsenek egy ál-dokumentumfilmet, amelyben több a humor. Végül, mivel a film inkább jelenetek sorozata lett volna, feljavították az egészet a narrátor szöveggel, így adva egységesebb fazont a mozinak. Woody Allen elégedett volt a végeredménnyel és további filmekben vette igénybe Rosenblum kreativitását. A film elkészítéseben, másodrendezőként (néhány szabad felvett jelenet) részt vett Walter Hill is, aki a hatvanas évek végén néhány filmben segédkezett, hogy végül legyenek rendezői tapasztalatai, mire 1975-ben elkészíthette első saját filmjét, "A nagy bunyós - Hard Times"-t. Tudjuk, végül merre fejlődött.

Allen rendezése ötvözi magában a szkeccsfilmek mozaikszerűségét, a dokumentumfilmek narratíváját és rengeteg burleszk elemet. Humora itt még nem forrt ki teljesen, szövegei később lesznek sokkal erőteljesebbek. Néhány jelenetben kifejezetten olcsó humorral operál, viszont vannak benne abszurd pillanatok is, amiket úgy épít bele a történetbe, hogy alig vesszük észre, hogy valami nem stimmel. (Mikor taposná meg egy bíró a vádlott szemüvegét, ha nem Allen-nél?)
Amire már itt képes volt Allen, hogy olyan szöveget írjon, amely a popkultúra része legyen. Nálunk is egy időben sokan idézték, bármilyen összefüggésben a "Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" mondatot.
Plusz a zsidó éntudat. Nem bírja kihagyni a filmből, ami főleg külsejének köszönhető. Vaksi, nyüzüge Móricka. Ennél a filmnél már hozza a szokásos figuráját, az egyszerre elesett kisembert, aki nagyot mer álmodni és sokkal okosabbnak hiszi magát, mint környezet. Azután rendre felsül. Akár egy vörös Chaplin, a keménykalap és a bambuszbot nélkül.

A jobb szöveges poénok közé néha becsúszik pár butább poén is, amik alapja az egyetemes burleszk műfaja.

Virgil Starkwell (Woody Allen) piti kis bűnöző, aki lassan araszol felfelé a szamárlétrán, és ezért rendre börtönbe kerül. A folyamatos fegyház ki-be járkálás közben megismeri a kedves és ártatlan Louise-t (Janet Margolin) akit ahelyett, hogy kirabolna - mivel az utolsó pillanatban a lány észrevenné mire készül és inkább elhalasztja a dolgot... - elcsábítja, majd feleségül veszi. A lány kezdetben nem tudja, hogy udvarlója mivel foglalkozik, de mikor később rájön, akkor is mellette marad.
Virgil történetét a néző narrátoron és riportalanyokon keresztül ismeri meg. Az egész film szerkesztése kifordul magából, hiszen olyan eseményekről látunk felvételeket - Virgil élete - amelyekről nyilván nem készülhetett volna képi anyag. Ez a megoldás mégis tökéletesen működik a filmben, olyannyira, hogy az egyszeri nézőnek fel sem tűnik, hogy vajon ki készíthette a felvételeket. Ne felejtsük el, hogy vannak olyan dokumentum filmek, amelyben a kamera követi a szereplőket és megmutatja életüknek egy részét. Ez itt csupán azért nem lehetséges megoldás, mivel a film visszaemlékezés Virgil életére, anélkül, hogy valamikor tudták volna, elkészül a mozi. Ezért valójában egy fiktív bejátszásokat látunk, amik nem készülhettek volna el. (És el is jutottunk a sci-fihez!) :)
Hogy a dokumentumfilmes hatást felerősítsék, a képsorok között megszólal figurák csupa olyan alak, akik Virgil életének részei voltak. Szülők, barátok, sittes társak, rendőrök, tanárok.
A befejezés pedig az egész történetet lógva hagyja, hiszen végig úgy beszélnek a főszereplőről, mintha sejtetnék, hogy már nincs közöttünk, ám ez nem egyértelmű. Az utolsó képsorok azt erősítik fel, hogy szimplán igen hosszú időre rács mögé kerülhetett.

A szülők csak így vállalták a szereplést...

A rendezés, amennyire a mozaikos narratíva engedi, összeszedett és lineáris. A film zenéje - Marvin Hamlisch - eszméletlenül hangulatos és jól kiegészíti a jeleneteket, akár melankolikusabb akár akció-dúsabb képsorokról van szó. Hamlisch odatette magát a forgatáson, amit Allen állítólag olyannyira nem értékelt, hogy a zeneszerző egyszer még sírógörcsöt is kapott, amikor bemutatott pár tételt a rendezőnek, aki azokat a legkisebb érdeklődés nélkül nyugtázta. Művészek... Még 1971-ben megpróbáltak együtt dolgozni a "Banánköztársaság - Bananas" forgatásán, azután nem erőltették a közös munkát.
A színészek erős közepesek. Itt még nem dolgozott akkora sztár-brigáddal, mint később megszokhattuk. Ma már kérés nélkül ugranak Hollywood nagy nevei, hogy vele dolgozhassanak.

75%

Woody Allen a külsejéből eredő poénokat is beforgatja a filmbe. Ez például nem egy jelenet, hanem csak egy pillanatkép a bűnöző Starkwell-ről. Sok mindent el lehet ránézésre róla mondani, de, hogy egy bűnöző zseni, azt nem.

2015. október 4., vasárnap

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)


Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Sweet and Lowdown (1999)

Megtekintés: Ha kedveled Woody Allen-t és Sean Penn-t, akkor alap, viszont Samantha Morton arcjátéka miatt különösen ajánlott.

Woody Allen-t inkább a komédiák királyaként szoktam magamban aposztrofálni, még annak ellenére is, hogy nem egy drámáját volt szerencsém látni, és sok filmje, bár humoros jelenetekben bővelkedik, ettől függetlenül, mondanivalója lehet tragikus. Ez a darab is bővelkedik a humor sok formájában, mégis, az alapja egy fiktív életrajzi film egy zenészről, aki elvileg a világ második legjobb gitárosa.
Allen zsenije szerintem itt főleg abban érhető tetten, hogy kitalálta az alaptörténetet és megírta a forgatókönyvet is egy ennyire nem egyszerű karakterről. A világ legjobb másodikjáról. Hát honnan  jött ez az egész figura?
Egy zenész, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő csak a második. És ezt folyamatosan  hangoztatja is. Django Reinhardt a nemezise, egy Franciaországi gitárművész, aki végigkíséri életét, akit igyekszik lepipálni és akinek jelenlététől gyakorlatilag olyan fóbiája alakult ki, mely miatt nem képes teljesíteni, ha az első kézzelfogható közelségbe kerül.
Borzalmas lehet.

Reinhardt létező személy volt és néhány filmben megjelenik a karaktere. Ezek közül a legmarkánsabban ebben épül rá a történet, miközben maga a figura csupán egyetlen egyszer, teljesen mellékesen jelenik meg a filmben, a zenétől függetlenül. Már ez is vicces húzás.
Egy másik, hogy a főszereplő Emmet Ray (Sean Penn) egy bugris paraszt, aki ha a színpadon gitározni kezd, megváltozik minden. Az addig tenyérbemászó strici zenész hirtelen átvedlik valakivé, akinek ujjai alatt égnek a húrok és megszületik a varázslat, amely elkápráztatja a hallgatóit.
Vajon nem e Emmet a világ legjobb gitárosa? Vajon, nem csak egy buta egoista félelem miatt véli úgy, hogy egy Európai cigány fiatalember simán lejátszhatja őt a színpadról?
Emmet Ray nem képes szembenézni ezzel a nem tudni miért kialakult félelmével.

Emmet Ray, komplexusa mellé még egy olyan hitvallást is kialakított, melyben megmagyarázza, miért él gyökértelen életet. Ugyanis Emmet Ray nem kötődik senkihez. A nők csak jönnek-mennek az életében. Nem akar gyökeret verni - ha csak nem kocsmai bunyóról van szó. Akik véletlenül mégis az útjába akadnak, ideig-óráig, hamar rádöbbennek, hogy legyen bármilyen szuggesztív zenész a fickó, emberként leszerepelt.
Amikor végül Emmet Ray úgy érzi, talán lenne valaki, akihez szíve visszahúzhatná, akkor meg már késő. Végül elfogy belőle a charme, amellyel elkápráztathatja a nőt, mint egyik nagy szenvedélyét és rádöbben, valamit nagyon elrontott korábban.
Tud változtatni?

Samantha Morton a néma lány szerepéért Oscar-díjra nominálták.

Allen filmje először is nagyon kellemes korrajz. Én ugyan nem éltem a harmincas években - gondolom ekkor játszódik kb. a film, hiszen az emlegetett zenész 1910-ben született - ám amit a vásznon látok az tökéletesen olyan, amiként azt elképzeltem. Biztosan nem kevés háttérmunkájuk volt benne, hogy a szórakozóhelyek belsőit és azt a néhány külső jelenetet olyan életszerűen tudták ábrázolni. (És itt nem feltétlenül a vonatsínes részekre gondolok.)

A zene - talán nem ez a kedvenc jazz (Inkább dzsessz, hiszen Django Reinhardt is az volt elsősorban.)  zenei műfajom, mégis élveztem - Allen kedvenc korszakából lett előszedve. Végig kellemes. Még azt is elhiszem, hogy Penn néhány taktust megtanult, hogy amikor néha az ujjait mutatják, hihető legyen a játéka. Mellesleg, annak ellenére, hogy Emmet Ray a film főszereplője, ahogy néhány Allen filmből megszokhattuk, bár lehetne szerethető is a karakter, összességében inkább egy igazi gyökérről a figura, aki már csak akkor eszmél rá saját hibáira, mikor késő rendbe hoznia az életének érzelmi részét. És mikor érzelmileg lenullázódik, akkor lesz a film végső "poénja", hogy ha fölé talán nem is, de egyenrangúvá válik a nemezisével.

A színészi játéka elképesztő. Érthetetlen, mennyire mellőzték díjakkal ezért a szerepért. Samantha Morton-t viszont megérdemelten jelölték. Az angol színésznő bájos arcán zseniálisan ütköznek vissza az érzelmek, amiket meg kíván jeleníteni. Imádtam.


A film bár alapjaiban egy elképzelt életrajzi darab, kicsit elnagyolt. Viszont a főszereplő karakterét nagyon korrektül mutatja meg. A történet pedig a játékidő előrehaladtával fokozatosan áthajlik a drámába. Az ilyen filmek miatt kell megértenünk, hogy Woody Allen nem egy egyszerű komédiás.

70%

A világ második legjobb gitárosa letöltési lehetőség és sok minden más!