A következő címkéjű bejegyzések mutatása: uma thurman. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: uma thurman. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 25., kedd

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)


Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)


Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.


Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com
A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com
Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house

2017. április 12., szerda

Robin Hood - Robin Hood (1991)

Robin Hood - Robin Hood (1991)



Rendezte: John Irvin

A film Mafab adatlapja: Robin Hood (1991)

Megtekintés: Csak ajánlani tudom, ha eddig lemaradtál róla.

2018-ban érkezik elvileg Taron Egertonnal egy új Robin Hood film. Ennek alkalmából pár mondatot írnék az 1991-es változatról. Nem az ismertebb, Costner féle kalandos és erősen hollywoodi feldolgozásról, hanem az angol John Irvin által rendezett, a valósághoz egy kicsit közelebb álló változatról, annak ellenére, hogy még szerintem is láttunk már mindent a témában, hiszen készült Robin Hoodról Disney rajzfilm, tévé sorozat és még olyan nagyágyúk is a karakter bőrébe bújtak már, mint Sean Connery vagy Russell Crowe.
A sok bába között pedig majdnem elveszett egy... másik bába.
Abban az évben, mikor Alan Rickman neve eggyé forrt a minőségi gonosz karakterek eljátszásával - igen, ez pont kellett még a Die Hard mellé - amikor Morgan Freeman nevét megismerte a szélesebb közönség (Én azonban egy tévéfilmben találkoztam vele először, ahol egy nem szimpatikus figurát keltett életre.) - igen, sokan Azeem karakterével ismerték meg a színészt - és Kevin Costner gyakorlatilag bármit csinálhatott már első rendezésének köszönhetően, szóval abban az évben elkészült egy sokkal hagyományosabb Robin Hood mozi, sokkal európaibb szemlélettel, sokkal kevesebb A listás színésszel.
Az egyetlen oka, hogy nem lett olyan sikeres és ismert feldolgozás, hogy mivel egy évben jött ki a Costneres kalandfilmmel, az amerikai moziforgalmazók, hogy védjék a bevételeiket a téma kapcsán, egyszerűen nem mutatták be a filmet széles körben, nagy vászonszámmal.
Lassan el is tűnt a süllyesztőben és a későbbi videómegjelenés és tévés bemutatók sem növelték meg az ázsióját.

Pedig egyáltalán nem egy rossz film. Persze, semmi extrát nem lehet már látni mai szemmel benne, annak idején, viszont, legalább annyiszor megnéztem, mint sokkal híresebb amerikai bátyját. Az oka, hogy szimpatikus volt Patrick Bergin és ráadásul egy sokkal fapadosabb, ezáltal realisztikusabb változata volt a Sherwood-i erdők fenegyerekének. Irvin nem titkolt célja volt az, hogy lehetőleg minél autentikusabban álmodják vászonra a történet szereplőit, akik létezése a valóságban egyelőre még erősen kérdéses, sőt, ebben a formában, nem is valós. Pedig, elvileg a 14. században már említésre kerültek Robin Hood történetek - amelyet vándor énekesek terjesztettek, főleg a köznépek által látogatott szórakozó helyeken, értsd. kocsma. - és lassan beépültek ezek a mesék az angol folklórba.
A témáról bővebben itt: Robin Hood.


A filmben találkoztam először Bergin-nel, az ír színésszel, akit majdnem sikerült megismertetni a világgal a kilencvenes évek első felében, azután, annak ellenére, hogy vagy egy tucatnyi remek filmben mutatta meg a tehetségét, szépen lassan hátracsúszott a B kategóriába.
Uma Thurman még sosem volt ennyire,,, csúnya, mint ebben a filmben. Ennek ellenére is szimpatikus a figura, habár, ha belegondolok, nem sok pozitív tulajdonságát ismeri meg a néző Marion-nek, igaz, ez nem az ő hibája. (Olyan gizda és még országának jövője is hidegen hagyja, stb. de ezek elég szexista kiszólások, tehát felejtsd el gyorsan.) Viszont a végén tetszik, hogy igyekszik tevőlegesen belefolyni a harcokba, még ha nem is elég "izmos" hozzá.
Rajtuk kívül, akiket ma már ismerek, akkor még csak szimplán szimpik voltak, az Little John megformálója és a legjobb Robin Hood haver - érdekes, Costneréknél mennyire más kontextusban kerül képbe Skarlát vili karaktere - Will Scarlett.
Történetesen, mindketten fontos karakterei lettek a mostanában olyan nagyon favorizált két kultikus sorozatnak.
Little John-t David Morrissey alakítja, aki a "The Walking Dead" egyik legkarizmatikusabb rosszfiúja volt, míg meg nem jelent Negan. A színész, meglepő, talán a hosszú haj miatt is, de alig öregedett a jó huszonöt év alatt, ami közben eltelt.
Owen Teale már közel sem járt ilyen jól. Will Scarlett-et alakító színész a rivális sikerű "Trónok harcában" formálta meg Havas Jon egyik felettesét és intrikusát a falon tett szolgálat közben, Alliser Thorne-t. A sorozatban mindkét színész kellemetlen körülmények között halálozott el, míg ebben a filmben a legkedvesebb, szórakoztató formájukat hozták.
Akik mellettük még említést érdemelnek, az két Európai színész, akik az angol arisztokráciát hozták a filmbe. az egyik a Nothingham bíróját kiváltó szerep, Roger Daguerre bárót alakító Jeroen Krabbé, a másik a normann Miles-t játszó Jürgen Prochnow. Krabbé kisujjból rázza ki a szerepet, míg Prochnow azért már hajlamosabb kicsit ripacskodni.
Edward Fox nyúlfarknyi megjelenése már nem tud hozzátenni a produkcióhoz.

A történet nincs túlbonyolítva. Sejthetőek a következő lépések. Aki sunyi, meglakol. A végén pedig kisüt a nap is hőseinkre.
Robin passzív-agresszív lázadozásának következményeként megfosztatik vagyonától. Ezzel a lökéssel rövid úton a törvényen kívüliek oldalán találva magát az országát megszálló idegenek kirablásában igyekszik tevőlegesen bizonyítani tehetségét.
Olyan jól megy neki, hogy hamarosan a király emberi mind a nyakában lihegnek, míg a pórnép meg igyekszik támogatni törekvéseiben.
Végül, miután elgurult mindenki gyógyszere, eljön az ideje a szemtől-szembe harcnak.
Hőseink természetesen győzedelmeskednek és még a király is hazatér, hogy támogassa őket.
Tipikus népmese.
Csoda, hogy talán meg sem történt?

65%

Ha megnéznéd:
- Robin Hood (1991)


2015. október 4., vasárnap

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)


Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Sweet and Lowdown (1999)

Megtekintés: Ha kedveled Woody Allen-t és Sean Penn-t, akkor alap, viszont Samantha Morton arcjátéka miatt különösen ajánlott.

Woody Allen-t inkább a komédiák királyaként szoktam magamban aposztrofálni, még annak ellenére is, hogy nem egy drámáját volt szerencsém látni, és sok filmje, bár humoros jelenetekben bővelkedik, ettől függetlenül, mondanivalója lehet tragikus. Ez a darab is bővelkedik a humor sok formájában, mégis, az alapja egy fiktív életrajzi film egy zenészről, aki elvileg a világ második legjobb gitárosa.
Allen zsenije szerintem itt főleg abban érhető tetten, hogy kitalálta az alaptörténetet és megírta a forgatókönyvet is egy ennyire nem egyszerű karakterről. A világ legjobb másodikjáról. Hát honnan  jött ez az egész figura?
Egy zenész, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő csak a második. És ezt folyamatosan  hangoztatja is. Django Reinhardt a nemezise, egy Franciaországi gitárművész, aki végigkíséri életét, akit igyekszik lepipálni és akinek jelenlététől gyakorlatilag olyan fóbiája alakult ki, mely miatt nem képes teljesíteni, ha az első kézzelfogható közelségbe kerül.
Borzalmas lehet.

Reinhardt létező személy volt és néhány filmben megjelenik a karaktere. Ezek közül a legmarkánsabban ebben épül rá a történet, miközben maga a figura csupán egyetlen egyszer, teljesen mellékesen jelenik meg a filmben, a zenétől függetlenül. Már ez is vicces húzás.
Egy másik, hogy a főszereplő Emmet Ray (Sean Penn) egy bugris paraszt, aki ha a színpadon gitározni kezd, megváltozik minden. Az addig tenyérbemászó strici zenész hirtelen átvedlik valakivé, akinek ujjai alatt égnek a húrok és megszületik a varázslat, amely elkápráztatja a hallgatóit.
Vajon nem e Emmet a világ legjobb gitárosa? Vajon, nem csak egy buta egoista félelem miatt véli úgy, hogy egy Európai cigány fiatalember simán lejátszhatja őt a színpadról?
Emmet Ray nem képes szembenézni ezzel a nem tudni miért kialakult félelmével.

Emmet Ray, komplexusa mellé még egy olyan hitvallást is kialakított, melyben megmagyarázza, miért él gyökértelen életet. Ugyanis Emmet Ray nem kötődik senkihez. A nők csak jönnek-mennek az életében. Nem akar gyökeret verni - ha csak nem kocsmai bunyóról van szó. Akik véletlenül mégis az útjába akadnak, ideig-óráig, hamar rádöbbennek, hogy legyen bármilyen szuggesztív zenész a fickó, emberként leszerepelt.
Amikor végül Emmet Ray úgy érzi, talán lenne valaki, akihez szíve visszahúzhatná, akkor meg már késő. Végül elfogy belőle a charme, amellyel elkápráztathatja a nőt, mint egyik nagy szenvedélyét és rádöbben, valamit nagyon elrontott korábban.
Tud változtatni?

Samantha Morton a néma lány szerepéért Oscar-díjra nominálták.

Allen filmje először is nagyon kellemes korrajz. Én ugyan nem éltem a harmincas években - gondolom ekkor játszódik kb. a film, hiszen az emlegetett zenész 1910-ben született - ám amit a vásznon látok az tökéletesen olyan, amiként azt elképzeltem. Biztosan nem kevés háttérmunkájuk volt benne, hogy a szórakozóhelyek belsőit és azt a néhány külső jelenetet olyan életszerűen tudták ábrázolni. (És itt nem feltétlenül a vonatsínes részekre gondolok.)

A zene - talán nem ez a kedvenc jazz (Inkább dzsessz, hiszen Django Reinhardt is az volt elsősorban.)  zenei műfajom, mégis élveztem - Allen kedvenc korszakából lett előszedve. Végig kellemes. Még azt is elhiszem, hogy Penn néhány taktust megtanult, hogy amikor néha az ujjait mutatják, hihető legyen a játéka. Mellesleg, annak ellenére, hogy Emmet Ray a film főszereplője, ahogy néhány Allen filmből megszokhattuk, bár lehetne szerethető is a karakter, összességében inkább egy igazi gyökérről a figura, aki már csak akkor eszmél rá saját hibáira, mikor késő rendbe hoznia az életének érzelmi részét. És mikor érzelmileg lenullázódik, akkor lesz a film végső "poénja", hogy ha fölé talán nem is, de egyenrangúvá válik a nemezisével.

A színészi játéka elképesztő. Érthetetlen, mennyire mellőzték díjakkal ezért a szerepért. Samantha Morton-t viszont megérdemelten jelölték. Az angol színésznő bájos arcán zseniálisan ütköznek vissza az érzelmek, amiket meg kíván jeleníteni. Imádtam.


A film bár alapjaiban egy elképzelt életrajzi darab, kicsit elnagyolt. Viszont a főszereplő karakterét nagyon korrektül mutatja meg. A történet pedig a játékidő előrehaladtával fokozatosan áthajlik a drámába. Az ilyen filmek miatt kell megértenünk, hogy Woody Allen nem egy egyszerű komédiás.

70%

A világ második legjobb gitárosa letöltési lehetőség és sok minden más!