A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tévéfilm. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tévéfilm. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. október 30., szombat

Rendőrügyelet - Dispatch - 911 Nightmare (2016)

Rendőrügyelet - Displatch - (911 Nightmare címen is) (2016)



Rendezte: Craig Moss

A film Mafab adatlapja: Displatch (2016)

Megtekintés: Ritkán ülök le tévéfilmes krimi elé, mert a végeredmény annyira... tévéfilmes. Még a nagy amerikai filmvilág is képes kifejezetten bugyuta filmeket gyártani házi megtekintésre és ez alól a "Rendőrügyelet" sem volt kivétel. Olyannyira nem, hogy nem tudom eldönteni, hogy vagy az igényeim emelkedtek meg jócskán, vagy a film tartozik a középszer alsóbb régióiba. 

Már az első néhány perc teljesen elveszített: Életemben nem láttam még olyan filmet, amiben egy család két tagja is egyszerre dolgozott volna rendőrként, egy helyen. Eleve feltételeztem, hogy erre jogilag és egyéb gyakorlati okokból nincsen mód, legalábbis egy olyan szervezetben, amely ennyire érintett lehet az erőszakban. Mert az első gondolatom, legyen bármilyen pesszimista, az volt, hogy anyunak milyen elcseszett hétvégéje lenne, ha hajnali kettőkor arra a hívásra ébredne a rendőrfőnöktől, amit egyébként a rendőr családok semmilyen napszakban nem fogadnának soha, ha lehetne: - Elnézést asszonyom (bár, a filmekben szinte mindig személyesen ismerik a hölgyet, névről is) szóval, újra...
- Bocsáss meg Christine, hogy ilyenkor zavarlak, de van egy rossz hírem. Egy járőrözés során lelőtték a férjed és a lányod is.
- Oké, akkor most elperelem a város jelképes gatyáját is, mert voltak olyan idióták, és lehetővé tették, hogy elveszítsem a teljes családom!
Nem. Ilyen csak tévés krimikben fordulhat elő. Ha a forgatókönyvíró lusta egy kicsit túlgondolni a szitut, amibe keverné a hősnőnket.
Azonban, az imdb oldalán található információ is megerősített, hogy a valóságban szinte teljesen lehetetlen, hogy hajnali kettőkor, veszélyes terepen, járőrözés közben apa és lánya kerüljön egy szolgálati járműbe. (Néha direkt, még az osztály vagy kerület sem egyforma, ha megoldható.)

Itt mégis ezzel indítunk és Christine (Fiona Gubelmann) egy további zöldfülű balfaszkodás miatt egyszerre sérül meg súlyosan és veszíti el apját is és állását. Pedig korábban még arról élcelődik vele az apja, hogy Christine sokkal célratörőbben halad a ranglétrán, mint az örege és hamarosan várható is, hogy apu felettese lesz a rendőrlányból.
Erre egy egyébként rutinfeladat során három élet változik meg gyökeresen. Illetve, háromból kettő lenullázódik...

Hónapokkal később Christine egy telefonos diszpécserként igyekszik az embereken segíteni a segélyhívás másik oldalán. Ha valameddig, akkor mostanra már picit kedvelnünk kellene a karaktert, de a forgatókönyv ebben nem segít és ahhoz, hogy a tulajdonképpeni történet elkezdődhessen, Christine-ből a film most ráadásul egy seggfejet kreál. Értsd ez alatt, hogy nemtörődöm viselkedése miatt valaki meghal - mondjuk, ha segít, akkor sem garantált, hogy a gyilkosságra nincs idő vagy eleve le sem zajlott a hívás ideje közben - azonban Christine nem csak járőrözés közben hoz rossz döntéseket, hanem most is, amikor az empátiájára és intuíciójára lenne hatalmas szükség. Csak félve jegyzem meg, hogy a mostanában általam látott hasonló tematikájú mozikban a főszereplők pont szöges ellentétei Christine helyzetkezelésének és ezzel rendre elnyerték a szimpátiámat. Nem tudom, mi volt a forgatókönyvíró terve, miért is kellene kedvelnem Christine McCullers-t, de amit eddig láttam belőle, az alapján teljesen érthető, hogy miért nézik le a kollégái és miért suttognak arról a folyosókon, ha épp nincs a közelben, hogy bár korábban még előléptetésről csevegett apjával, inkább tekintik őt a kollégái egy lúzernek, aki nem bizonyította, hogy rátermett a feladataikra.

És ismét nem sikerül!
Másnap Christine megkapja azt a telefonhívást, amit nem a rendőrök családtagjai, hanem a rendőrök utálnak: - Christine, legyen szíves jöjjön be az irodámba! - bármit is fog hallani, attól egyszer szorul majd össze gyomor és segglyuk.




Christine-nek visszajátsszák az esti konfliktuskezelését, amelyben kvázi leolt egy zavart kisgyereket és miközben hallgatjuk a felvétel, látjuk, ahogy Christine szája is összeszorul és érezzük, ahogy az említett gyomor és popsilyuk is ugyanezt teszi, kicsit lentebb a testén.
Rövid úton meg is válnak Christine-től, amíg a vizsgálat tart és mivel egyébként ráfér még némi szituációs gyakorlat, parkolópályára teszik. (Az, hogy ezek után a fegyvere nála marad, szintén egy olyan pontja a filmnek, ami a valóságban nem így működik.)
Christine pedig, és ezt nem fogod elhinni, de bizonyítani akar önmagának és a testületnek is, ezért, mi sem logikusabb és természetesebb, de nyomozni kezd abban az ügyben, ami személyes érintettsége miatt messzire kerülendő. 
Ne hidd, hogy ezzel van a bajom, hiszen a világ összes krimijének klisés húzása a letiltott nyomozó következetes parancsmegtagadása. Talán az első film, amiben ezzel találkoztam és tetszett, mert nem éreztem, mennyire nem ilyen az élet, az a "Beverly Hills-i zsaru" volt, Eddie Murphy-vel, amikor egyébként bűnöző cimborája gyilkosai után ered, egy számára idegen környezetben.
A bajom az, hogy ehhez a paranccsal szembemenő nyomozáshoz nem igazán ír fékező pontokat a forgatókönyv és nem erőlteti meg magát, hogy Christine keresztezze az ügyben nyomozó kollégáit. Azaz a filmben olyan természetességgel jut el egyik nyomozati ponttól a másikig, hogy egy bimbózó szerelmi ügyben érintett fiatal detektíven kívül senkinek nem tűnik fel, hogy a brutális és a sajtó miatt felkapott gyilkossági ügyben több kérdést tesz fel az érintetteknek egy ideiglenesen letiltott nyomozó, mint azok, akiket az ügyre állítottak, miközben a média is elvileg könyékig turkált Christine szemetes múltjában (Mert az apja halálához vezető egyszeri szakmaiatlanságát igyekeznek holmi pestises közjátékként bemutatni) és a jelenleg futó gyilkossági ügy hájpolt médiaharcában.

Igen. Annyira megúszós a forgatókönyv, hogy az alapján, amit látunk, kb. ez történik:
- Christine, maga fel van függesztve és nem foglalkozhat az üggyel. Már ráállítottam a két legjobb nyomozónkat.
- Értettem!
Néhány nap múlva.
- Főnök!
- Igen, Christine?
- Felgöngyölítettem az ügyet és tudom ki a gyilkos!
- Ügyes!

Nos, nem pont így, de kb. ez történik a filmben, aminek felénél már a néző is tudja, ki lesz a hunyó. Miért? Mert amikor megjelenik a figura, olyan klisésen viselkedik, ahogyan az ilyen tévés krimiknél megszoktuk, elvártuk és mostanra meg is untuk. 
Ez a film minden tekintetben egy olcsó és buta másfél óra. Valójában senkinek nem ajánlom, mert még egy rendes ivós játékot sem lehet ráépíteni, ami azt jelenti, hogy minden hibájával sem lett az a tipikus B, annyira rossz, hanem úgy lett rossz, hogy közben nem igazán szórakoztat.
A magyar szinkron meg egyáltalán nem segít rajta. Nagyon rég hallottam ennyire rossz választást egy elvileg szimpatikus hősnőbe szerelmes zsarunak kiválasztva. Bár, a forgatókönyv is eléggé emeli a srácnál (Drew Fuller) a seggfej faktort.

20%

2015. augusztus 2., vasárnap

Holdfényöböl - The King and Queen of Moonlight Bay (2003)

Holdfényöböl - The King and Queen of Moonlight Bay (2003)


Rendezte: Sam Pillsbury

A film Mafab adatlapja: The King and Queen of Moonlight Bay (2003)

Elég nehéz rendes posztert találni a tévés munkákhoz...
Megtekintés: Ha véletlenül belebotlassz valamelyik mozi csatornán.

Ritkán nézek tévéfilmeket, pedig azért akad közöttük jó néhány értékelhető darab. Az amerikai választék sem kevés, hiszen rengeteg rendező dolgozik az iparban, ám jóval kevesebb olyan szerencsés, aki nagy pénzeket kap a forgatásra és a kész művet be lehet mutatni akár moziban is. Pillsbury pont egy ilyen rendező. Igaz, volt rá példa, hogy filmje moziba került (Zandalee - Nicholas Cage-dzsel), de inkább a televíziónak gyárt korrekt, közepes darabokat.

A "Holdfényöböl" egy fiatal lány nyarát meséli el, amikor sosem látott apjával tölti el a suli utáni időt, mielőtt tovább tanulna Európában.

Alison Dodge (Kristen Bell) átutazik Amerikán, hogy addig sosem látott apjával találkozzon. Talán nem ez volt életük legjobb döntése; indul a film a kérdéssel, hiszen a két ember, teljesen mást vár a találkozástól és ami kezdetben szomorú, maguk sem tudják, mit keresnek.

Al Dodge (Tim Matheson) kezdetben nehezen nyílik meg a lányának. Ez nem csoda, hiszen, valahol mélyen, zsigerben érzi, hogy felelős érte, mint apa, de ezt a felelősséget csúnyán félre dobta, amikor valamikor úgy döntött, hogy elköltözik a barátnőjétől és hátrahagyja egyetlen gyermekét.
Másrészt, mintha Al egy kicsit alkoholista lenne, de ezt a vonalat nagyon halványan érinti a film. Viszont legalább a városka egyetlen jó nője érte epedezik, ami azért nem rossz egy olyan pasastól, aki egy csendes tavacska partján, lakókocsiban tengődik és főleg folyékony táplálékkal szórakoztatja magát és kétkezi munkával.

2003-ban Kristen Bell még messze volt a világhírnévtől. Negyedikként van feltüntetve a stáblistán. (Sean Young, Tim Matheson, Kristen Bell)

Ide érkezik Alison, reménykedve, hogy amit gyermekkorában kimaradt neki az ideális családmodellből, azt most apró részletekben beillesztheti a már ismert életébe. Al ebben nem nagyon tud kezdetben partner lenni, mert fura érzések tombolnak benne, amelyekről vagy nem tud vagy nem akar beszélni.

A film két ember egymáshoz csiszolódásának rövid látlelete. Alapjában nem egy filmdrámát nézünk, és az alig nyolcvan perc nem nagyon tud partner lenni abban, hogy rendesen felépítsék a film fő karaktereit. Nm hiába, ez egy tévé film, egy alkalmi szórakozás. Kevés rágódni való, viszonylagos hepiend, hogy utána az ember lekapcsolja a televíziót és beforduljon a fal felé.

Ami nem tetszett a filmben, az, hogy valahogy a feszültség teremtő kirohanások súlytalanul lettek lezárva. Amikor Alison először bukik ki apja makacs elutasító viselkedésén, logikus lett volna, hogy tényleg felszáll a buszra és többet nem látják egymást. Ehelyett a forgatókönyv teljesen gagyi módszerrel és suta párbeszéddel oldja meg a szituációt, hogy ne érjen a negyvenedik percnél véget a családi keserédes.
Később azért még egymásnak feszülnek karaktereink, hiszen kell a konfliktus a játékidőbe, különben a néző azt hiszi, tehetségesen összevágott családi videót nézeget. Al karaktere sincs kellően kidolgozva. Motivációi nagy része homályban marad. Talán ilyen a való élet.

Edward Asner (Auggie szerepében) figurájának egyetlen feladata a filmben, hogy árnyalja Alison karakterének kapcsolatát az apjával. A lány jól fogadja a kisváros egykori, mára kiszuperált irodalomtanárának barátságos közeledését. Ezzel adnak némi magyarázatot, hogy miért tud némi türelemmel viseltetni az apja iránt is.

Alison viszont apjának köszönhetően megtanul városi lányból átvedleni egy olyan fiatal nővé, aki képes akár tetőt szerelni vagy elkormányozni egy csónakot, ha úgy hozza a sors. Szóval, azért az apamodell végül működni kezd és a filmet lezáró - amúgy szerintem teljesen fölösleges narrátor szövegű monológjába - konklúzióval leszünk gazdagabbak. Biztos azt gondolták a rendezésnél, hogy ha nem magyarázzák el Alison életének alakulását, a néző magától nem képes elképzelni azt. Ez olyan szájbarágósan amerikai befejezés.

50% - És érthetetlen, hogy az imdb-n garázdálkodó közel 600 néző miért pontozta a filmet ennél magasabbra. Nem rajongok különösebben a tévéfilmes produkciókért, talán az olcsóság miatt, amit árasztanak magukból, ami szerintem csúnya előítélet tőlem, hiszen, sok olyan filmet készítenek, amely nem ugorja meg a mozivásznakat, viszont este, egy itallal a kézben, kielégítő szórakozást nyújthatnak a fogyasztónak. Ez egy közepes darab.

Gyermek és szülő között az úszás tanítása közben lehet talán legjobban kiépíteni a bizalom érzését. (Más filmekben kerékpározás tanítása közben.)

Különvélemény: Az eredeti cím az utolsó percekben kap magyarázatot, ami szerintem kissé suta, hiszen öbölnek nevezni azt a szabad strandot... vagy nem figyeltem, amikor annak idején az öbölről tanultunk.