Rendezte: Joachim Rønning, Espen Sandberg
A film Mafab adatlapja: Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)
Első találkozásom a sorozattal tényleg felemáson kezdődött. Az első részen, mielőtt végig bírtam volna nézni, legalább háromszor elaludtam. Talán rosszkor kezdtem neki - munka után - talán Gore Verbinski darkos stílusa vitt le alfába, nem tudom, ám már akkor is éreztem, hogy a Disney valami nagyot alkotott ezzel a franchise-zal, még akkor is, ha éppen nem állt túl jól a kalózos témájú filmek szénája akkoriban.
De a Karib ezen változtatott.
Nem tudom, korábban mi volt sokak ellenállása a téma felé. Ha tippelhetnék, akkor tudat alatt sokan nem tudunk a kalózzal, mint pozitív szereplő azonosulni, hiszen, foglalkozási sajátosság, hogy a kalóz - kivételes esetekben - szembe megy a törvénnyel és sok esetben - ha vannak támadásának áldozatai - akkor eleve csak negatív karakterként értelmezhető a társadalom normái szerint.
Persze az írók mindig is szerették ezt a "foglalkozást" árnyalni és romantizálni, azonban ennek nem dőlhetünk be.
A kalózok bűnözők, akiknek tevékenységét vér és halál jellemzi.
Korábban is voltak próbálkozások, - Sandokantól kezdve Blood kapitányig - hogy a néző szemet hunyjon az erőszak felett és elfogadja, és a kalóz pártjára álljon, de talán egyik sem volt annyira markánsan szemellenzős, mint a Johnny Depp által csúcsra járatott kalózkapitány figurája, aki eddigi öt történetében semmi mást nem akart, miközben megélte hihetetlen kalandjait, mint kormányozhassa a Fekete Gyöngy nevű hajóját és elússzon vele a naplementébe, minimális kezelőszemélyzetének segítségével, lehetőleg a fizikai erőszakot kerülve másokkal, pusztán eldugott kincseket elorrozva, ha van rá egy mód.
Ez persze első perctől nem sikerült, mert a korai rocksztár figura valahogy mindig csávába került, melyből néha bizony emberéletek árán sikerült csak kiverekednie magát, jobb esetben, máskor pedig passzívan sodródott az árral, akár szó szerint is.
Jack Sparrow (Johnny Depp) kalózkapitány burleszki figura, aki szinte kívülállóként bukdácsolja végig a kalandokat, a forgatókönyv azonban, néha ügyesebben, máskor harmatosan, de igyekszik megmagyarázni, hogy szereplőnknek miért is van bérelt helye ezekben a főleg átok sújtotta alapokon nyugvó történetekben.
A legújabb epizód szerintem bőven revideálta a korábbi harmadik és negyedik részt, amelyikből az egyik elnyújtott hossza és ál-filozofikus maszlagja miatt lett számomra emészthetetlen, míg a másik egyszerűen nem tudott elszórakoztatni anélkül, hogy vélt és valós hibáit ne tolta volna az arcomba, ahelyett, hogy elaltatja figyelmemet és pusztán kikapcsol.
A legújabb etap viszont se nem volt számomra túl mesterkélten művészi és a történet is felcsigázott, ami viszont szerintem nagymértékben az import férfiállat, a Salazart alakító Javier Bardem egyedüli érdeme.
Mellette kicsit mindenki halvány és Salazar harctéri viselkedésével egyébként is kiérdemelte a szadista hóhér titulust tőlem, ami meg jót tett a filmnek, hiszen úgy éreztem, hogy a korábbi nagy kalózokkal szemben most végre kaptunk egy igazi szemétládát, akitől még a nézőtéren is lehet rettegni kicsit.
Fura irónia, hogy Salazar figurája eredetileg pont, hogy a rettegett kalózok ellen indult harcba, szóval, érzelmileg sikerült megfordítani az egyszeri fogyasztó hozzáállását, befolyásolva azt, kinek drukkoljunk.
A szerintem sikeres epizód ellenére nem verném a mellem, hogy akkor most megint kétévente gyártsanak le egy Karib mozit - főleg, hogy elvileg most végre sikerült valami olyasmit találni a kalandok közben, ami az eddigi összes problémát felülírhatja - ám azt nem vonom kétségbe, hogy lenne még potenciál a sorozatban - nekem is lenne pár ötletem (haha, kinek nem?) - bár, vigyáznék, hogy az önismétlést és a már megszokott és kötelező misztikumok mellett a butaságokat hagyjuk ki.
(Itt egyértelműen arra a jelentre célzok, amelyben egy alig tucatnyi lóval sikerül egy teljesen felépített bankot végigvonszolni egy csendes városkán. Értem én, hogy a CGI segít, meg kell a nagyobbat és jobbat, viszont felhőkarcolókat mégsem tehetnek a filmbe, hiszen az anakronizmus, ettől függetlenül, van, amit befogad a gyomrom a kényelmes fotelban ülve és van amit nem annyira akar megemészteni.)
A mellékszereplők cserélgetése nem tudom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz döntés, igaz, bizonyos esetekben szükséges, azonban a régebbi karakterek előszedése kellemes nosztalgikus élmény volt számomra, főleg, hogy mostanában ezzel a két névvel nem találkozom olyan sűrűn filmnézés közben, mint mondjuk úgy 5-10 éve. (Nem árulom el, kikről van szó.)
Néhány új karakter viszont egyszerűen nem képes a játékidő alatt szerethető válni, pedig erőlködnek vele a forgatókönyvírók rendesen.
A negatív szereplők sajnos az egy Salazart leszámítva nem sikerültek eléggé hangsúlyosra, ezt azonban tudjuk be annak, hogy Bardem karizmája még a maszkolás alatt is erősen átjön, átüt.
David Wenham-ot meg sem ismertem, ami nekem kellemetlen.
Paul McCartney Jack bácsi szerepében semmit nem tett hozzá a filmhez, viszont kellemes humorforrás a zene rajongóinak, az Sparrow apukát alakító Keith Richard után, de egyértelműen reklám ízű szerep. Szerintem lassan be lehet hozni valami híres női kalóz karaktert is, akinek megformálására három tippem is van mindjárt, hogy a zeneipar is képben legyen: Tina Turner, Cher és az általam utált Madonna, akit csak azért nem ajánlanék jó szívvel, mert nagyjából minden film bukik, amiben színésznőként tiszteletét teszi.
Stephen Graham-et a Blöff Tommy-ja óta kedvelem, itt azonban beleolvad a háttérbe.
Brenton Thwaites neve és arca sem mond nekem sokat, és már nem is emlékszem rá két héttel a bemutató után, szóval a karizmáját is kétségbe vonom, annak ellenére, hogy szükség volt egy fiatalemberre a filmben, ha már a többi fő karakter elmúlt negyven és a kardozás már nem áll olyan jól nekik.
Aki viszont kellemes meglepi volt, az a női főszereplő, Kaya Scodelario, aki szintén nem túl jellegzetes számomra - még - viszont benne több életet éreztem, amit a karakterébe is átvitt.
Geoffrey Rush kíváló színész, viszont nekem belőle már elegem van, mert ő pont az a szereplő, akit gonoszként hívott a sorozat életre, azután erőszakkal meg kívánnak róla győzni, hogy nem, benne is van ám jóság, meg szeretet, csak ez erőszak a karakter jellemén. Remélem, a színész végre szögre akasztja a gúnyát, mert számomra a Karib filmek egyet jelentenek Johnny Depp-pel, aki néha már-már a történet perifériájára szorul, pedig az egyetlen ok, amiért egy kalózos kalandfilmet megnézek, az az, hogy kíváncsi vagyok, Jack Sparrow vajon milyen baromságot képes még okozni anélkül, hogy valaki lepuffantsa vagy végül levágja a fejét. Mintha nem érezném úgy, hogy a Karib franchise nem lenne egyenlő ezzel a habókos, ugyanakkor végtelenül ügyes és szerencsés figurával, míg a többiek, fontosságtól függetlenül, puszta statiszták mellette.
A fényképezés gyönyörű és grandiózus. Egy percig nem éreztem, hogy ez nem egy Gore Verbinski mozi, szóval stílusában eléggé sikerült hozni az első két rész képi világát.
A film zenéje még mindig ütős a képekkel együtt harmonizálva.
Szóval, felőlem jöhet még, ha ezt a nívót hozzák, ha mégsem, akkor meg ez egy remek lezárás.
Utóirat: A stáblista után földön felejtett hallókészüléktől egyelőre nem lettem okosabb, bár, lehet, hogy ha újranézném az előző négy részt...
...inkább nem.
70%
Ha megnéznéd:
- Karib tenger 5.
