Az utazás - I onde dager (2021)

Az utazás - I onde dager (2021)

Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: I onde dager (2021)

Megtekintés: Mindenképpen. Alig 15 éve robbant be Noomi Rapace a filmes világba és mostanra eljutott oda, hogyha a nevét látom a stáblistán, akkor azt a filmet meg fogom nézni. Külön öröm, hogy egy másik remek színészt is kapunk ebben a kamaradrámában, Aksel Hennie személyében, aki egyedi fizimiskájával tett hozzá mostanra jó néhány amerikai mozihoz is. Két északi színész, akik most otthon dobtak össze egy remek kis véres horrort.

Már akkor megvett kilóra a film, amikor megtudtam az első percben, ki lesz a két főszereplő. Rapace-t nem kell bemutatnom, de ha szoktál európai, főleg skandináv krimiket, mozikat nézni, akkor talán Askel Hennie neve sem idegen számodra. A feje biztos nem. Olyan filmekben láttam a hazáján kívül, mint a "Herkules (2014)" a Sziklával, a "Mentőexpedíció (2015)" Matt Damonnal és ezeken kívül is néhány jó darab. Hennie-vel első találkozásom a "Max Manus (2008)" volt, amely egy történelmi mozi egy II. Világháborús szabotőr életéről. Tommy Wirkola nevén legalább egy percig gondolkodtam, mert tudtam, hogy ismerem. Azután beugrott és már mosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy két ilyen színésszel és ezzel a rendezővel nem csak remek kis filmet kell látnom, hanem, Wirkola eddigi stílusát ismerve, kellően véres darabbal leszek gazdagabb.

Hát, nem is kellett csalódnom! A "Náci zombik" remek bemutatkozás volt a horrorfilm kedvelők felé, majd a mainstream és mégis, kellően véres "Boszorkányvadászok" csak hab volt a tortán, még akkor is, ha úgy tűnik, Wirkola nyers, vér iránti szenvedélye eddig nem ásta be a Hollywoodi filmes birodalomba. A "Hét nővér-t (2017)" viszonylagos érdektelenség fogadta, pedig ebben mindjárt 7 Noomi Rapace remekelt. Ezek után Wirkola hazatért, hogy személyesebb darabot hozzon tető alá, amit szó szerint is érthetünk, hiszen legújabb mozija gyakorlatilag egy ház fedele alatt játszódik és egyszerre ötvöz magából egy töredék "Rózsák háborúját (1989)" és egy csipetnyi "Hóhalálábant (2021)".

Segítek: Egy értelmiségi, művész házaspár között a kapcsolat annyira megromlott, hogy egy családi nyaraláson igyekeznek orvosolni a felgyülemlett sérelmeiket egymás ellen, közben pedig néhány bűnöző is tiszteletét teszi a nyaralóban, bár tél van, és azzal fenyegetnek, hogy pontot tesznek a családi idill vagy inkább dili, végére.

Ehhez azonban a főszereplőinknek is lesz néhány keresetlen szava. 

A magyar címválasztás keresve sem lehetne rosszabb egy ilyen fekete humorban és vérben tocsogó filmről lévén szó. Az utazás kb. a film első pár perce, kivétel, ha átvitt értelemben is használjuk, azaz, egy párkapcsolati tréningnek tekinthetjük még, amely azáltal lesz eredményes, hogy a közös életveszélynek köszönhetően, az elhidegült házaspár rohamtempóban roboghat végig az elmúlt éveket számba véve, hogy dacszövetséget kötve döbbenjenek rá, szükségük van egymásra. Akár csak azért, hogy együtt küzdjenek meg egy kínzó problémával. Az eredeti, norvég cím magyarítása, a "rossz napokban" talán sokkal kifejezőbb, hogy árnyalja, a holtodiglan témáját. Eh, mindegy, nekünk a szokásos borzalmas címválasztás jutott. A film értékéből csak akkor von le, ha az egyszeri néző teljes érdektelenséget mutat az egyébként teljesen érdektelen cím iránt.

Csak akkor lemarad erről a remek komédiáról. Már a drámán belül. 

Lars (Aksel Hennie) majdnem sikeres rendező, éppen csak a környezete érezteti vele, hogy a tévéfilmek dirigálása azért nem egyenes út az olyan sztárdirektorok panteonjába, ahol a Spielbergek, Scorsese-k, vagy Hitchcock-ok tanyáznak. Érzi ezt Lars is, bár, ez nem olyan nehéz, ha a nejed is rendre a fejedre olvassa. Lisa (Noomi Rapace) pedig olvassa kegyetlenül. Egyrészt minden keserűségét Lars magas homlokára, másrészt azt a halom forgatókönyvet, amiket rendre eljuttat hozzá a menedzsere és amik megvalósításából nem nagyon lesz semmi, mert Lisa pont ugyanolyan középszerű színésznő, mint ahogy férje rendezői zsenijéről vélekedik.

Azonban mindketten eljutottak életükben arra a pontra, ahol pontot tennének, arra a pontra. Márpedig, pont, pont, vesszőcske, készen van a tervecske.

Egy hétvégi kiruccanás, utazás végén megpihennének Lars apai örökségében, egy gyönyörű erdészházba, hogy ott aztán lezárhassák a múltat. Végérvényesen.

A fogaskerekekbe azonban több lapátnyi homokszemcse kerül, így nagyon gyorsan egy olyan szituációban találják magukat, amiben a középosztálybeli értelmiség nem nagyon szokta. Nem elég, hogy az egymás közötti kibékíthetetlen ellentéttel is meg kell küzdeniük, de még három, frissen szökött, magasan kvalifikált és erőszakos bűnözővel is, akik erősen visszaélnek a házaspár addigra nem létező vendégszeretetével.

Wirkola nem hazudtolja meg magát. Nem tudom, volt-e előképe a történetének, aminek forgatókönyvét hárman vetették papírra, de egészen ügyesen lavíroznak jelenetről jelenetre a végkifejletig és mondhatni, hogy a lezárás is a helyére került, többé-kevésbé. Teljesen nem lettem még így sem meggyőzve persze minden motivációról, de a lényeg nem is a tökéletesen felépített pszichológiai alapokon van. Így viszont a film jutalomjáték két remek színésznek, és külön élvezetes, hogy a bűnöző trió tagjait is remek színészek alakítják.

Unalmas téli estéket - legalábbis egyet - biztosan fel lehet dobni ezzel a mozival. Ha emlékezetes marad, az pedig a pörgő sztori mellett egyértelműen Rapace és Hennie érdeme, akik lubickolnak ebben a szerepben. Minden gesztusukat érdemes figyelni, főleg az első húsz percet, ahogyan megismerjük őket. Mind a vér és a humor is finoman van adagolva. Nincs finomkodás, ha a gore-ról van szó, de ez egy Wirkola mozi esetében nem kell, hogy meglepő legyen, hiszen a Náci zombik második részében már megmutatta a direktor, hogyan kell hagyni, hogy elszaladjon az emberrel a ló. Már, ha véres történetet ír.

Annyiban visszalépés ez a film, hogy nem is mozgat annyi szereplőt, nem is nagy léptékben gondolkodik, mégis, biztos helye van a home invasion mozik között. Csak ajánlani tudom.

Szeressük a Netflix-et, amiért nem csak amerikai filmeket erőltet a piacon, hanem hetedhét határba kinyújtja hatalmas markát és bizony, elcsípi azt, amit érdemes megmutatni a szélesebb közönségnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem baj, ha nem amerikai munkákat erőltet, mert mintha, minden egy kicsit érdekesebb lenne a kínálatukban, ami nem amerikai. Bár, megnéztem volna, mit hoz ki ebből a témából Wirkola, ha egy hollywoodi stúdió égisze alatt rendezheti meg ezt a filmjét.

Talán nem is kell erre sokáig várni.

De addig nézd meg ezt!

80%

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Lőpor turmix - Gunpowder Milkshake (2021)

Rendezte: Navot Papushado

A Mafab adatlapja: Gunpowder Milkshake (2021)

Megtekintés: Nem tudom, mire számítottam Papushado harmadik mozijával kapcsolatban, főleg, hogy korábban csak a "Csúnya, gonosz bácsikat (2013)" láttam és az egy kifejezetten rétegfilmnek tűnik ma visszagondolva, erősen kamaradráma jellege miatt. Az azonban biztos, hogy erre a első ránézésre tecsó gazdaságos James Gunn stílusra emlékeztető akciófergetegre nem számítottam. Csak ott csúszott el nekem a dolog, hogy végig úgy éreztem, hogy sokkal többnek akar látszani, mint ami.

A James Gunn hasonlat behozását már az elején tisztáznám: Ez a film is erősen képregényes stílusú beütésű, mint a képi világban, mind a története szerint. Néha itt is kifejezetten nagy hangsúlyt kap, hogy a díszlet, fényezés, operatőri munka, az egész összkép rendben legyen, amolyan színes-szagos érzést nyújtott, főleg, amikor a harsányan színes jelenetekkel dolgoztak. Mondhattam volna, hogy Argento képi világ, a néhol stilizált árnyalatok, meg az erős vörös szín árnyalata, de mivel az egész filmen keresztül vonul a szivárvány kavalkád és az akció jellege meg inkább Gunn-ra volt kicsit jellemző - ő jutott eszembe róla, na, lehet, hogy mostanában nem láttam elég hasonló filmet - így végül ezért mertem őt felhozni, összehasonlítás miatt. Plusz, a negatív szereplők bemutatása, elhullása, a humorvilág, mind erre mutatott. Egy másik hasonló mozi, ami eszembe jutott kb. húsz perc után, az a "Golyózápor (2007)", amiben Giamatti, aki itt is fontos szereplő, szerepelt. Igaz, abban jobban hullottak a srácok és az akció is lehet, hogy leheletnyit elborultabb volt. Már, ha emlékszünk a répára...

Azonban, Papushado filmje kicsit olcsóbb, kicsit visszafogottabb, épp, hogy nem olyan elborult - bár az erőszak szint igen közeli egy-egy harcban - mégis, úgy érzem, ez még nem az "igazi", ha van olyan. A "Lőpor turmix" nem egy rossz akció film, mégis, van ami miatt talán nem lesz klasszikus.

A film elején már eleve kapunk olyan két harcos jelenetet, amik egyszerűen nem kerültek a filmbe. Igen, az esemény képen kívül történik és gondolkodni kezdtem, hogy azért úgy indítani egy akciómozit, hogy a szereplők elvileg beleugranak a csatába, de nem mutatjuk meg, az nekem nem fog tetszeni, ha így folytatódik. Értem ez alatt, amikor kinyílik az ajtó és Sam (Karen Gillan) üvöltve felemeli lövésre pisztolyait, illetve utána, amikor anyja, Scarlet (Lena Headey) az étteremben legyakja az ellent és menekülésre kényszerül (amit a forgatókönyv szintén nem nagyon magyarázott el nekem eléggé értelmesen.) hátrahagyva a kislányát.

De utána a film felpörög és közel két órában egy női Joan Wick-et fogunk nézni, akinek combja vékonyabb, mint a karom és szerencsére annyi nőismerőse akad a szakmáján belül, hogy egy kifejezetten emanci-mozi lett a végére a darab. Először is romantikus szállal nem bolygatják meg egyik női karakter figuráját sem. Ami szerencse, hogy leszbikusság sem opció. Az első komolyabb adok-kapok egyszerre emlékeztetett egy Jackie Chan jelenetre, ugyanakkor, mivel Paul Giamatti is tiszteletét tette - az a pasas remek színész, de mostanában főleg olyan szerepekben kapom el, amik nem méltóak a színészi teljesítményéhez lásd pl. a napokban látott Dzsungeltúrát is, amiben hasonlóan mellékes szerepben van a vásznon kb. 5 pernyi játékidővel.

Lena Headey, Karen Gillan, a filmben anya lánya, a valóságban csak 14 év a korkülönbség.

Karen Gillan remek komika, kifejezetten nőies színésznő, de ha azt kell látnom, hogy egyedül legyilkol egy teljes bűnszervezetet, akkor vagy fel kell kicsit gyúrni a szerepre szerintem - amúgy gyúrt ő rendesen, de nem tehet róla, hogy madárcsontú a drágám - vagy a kaszkadőröknek úgy meg kell tanítaniuk a szakmájukra, hogy a végeredmény kifejezetten tetszetős és ugyanakkor hihető is legyen. A legtöbb hasonló mozi pedig ott siklik félre kicsit, hogy a főhős nem mindig meggyőző a karakter bőrében. Én eleve már rosszul voltam, amikor Angelina Jolie a Tomb Raiderben leszkanderozza a gyakorló robotot, vagy amikor egy horoggal - ha az volt - földre küldi a kommandóst, akin még maszk is van, meg minden. A törékeny Jolie meg odabasz egyet, a fickó meg szaltót dob. Tudom, hogy imádnom kellene az ilyesmit, de nekem teljes vizuális-anomália. Ismerek olyat, akinek pl. Gal Gadot lett tökéletes félre-casting a Wonder Woman-re, ő nekem mégis telitalálat, pedig pár évvel korábban, amikor keszeg-popsiját megmutatta az egyik Halálos iram moziban, azt hittem, sosem látom többet. Erre ma nem tudok elképzelni jobb Wonder Womant. (Kivétel talán Linda Cartert) Nos, Gillan itt ugyanez, ami azért fura, mert ezt például nem éreztem annyira, amikor Nebulaként karcolta a harcot. Vagy például, Johansson Fekete özvegye is olyan kaszkadőrnőket szerzett a színésznő testdublőreinek, akiknek a mozgáskultúrája, jelenléte nem tette kérdésessé, hogy azok a lányok a szakmájuknak legjobbjai. Nem véletlen hívta fel őket Johansson egy gálán a színpadra a helyetteseit és mutatta be őket a világnak, ami kifejezetten szimpatikus gesztus volt tőle. Valahogy mindig szimpatikus, amikor a világerős szupersztárok felvállalják, hogy azért a vásznon látott sebezhetetlenség nagyrészt a mozimágia része. (Lásd pl. Jackie Chant, amikor erről beszél vagy Jet Lit, aki nevetve mesélte, hogy egyik filmje akciójelenete közben úgy verekszik egy tucat ketrecharcossal, hogy nagyjából bármelyikük ketté tudná törni, mint a ropit. Ez jól hangzik a szájából, de esetében lehet, hogy kicsit túl szerény is.

Gillan tehát cuki, a női brigád, a tündér keresztanyák, akik még ruházatuk színében is megidézték a Csipkerózsikát, három olyan hölgy, akik szintén letettek már ezt-azt az asztalra, különös tekintettel Michelle Yeoh-ra, aki konkrétan Jackie Chan mellett tanulhatta ki első kézből a szakma csínjait és csínyeit. Ha ő nem lenne elég, a másik könyvtáros Angela Bassett, aki szintén volt már női akciósztár, ha emlékezünk a Strange Days-re, ahol folyamatosan ő menti meg Ralph Fiennes seggét. Az mondjuk egy Bigelow mozi, így lehet, hogy azért is került be a kemény női karakter fontos szerepbe. Pályája során azért alakított már néhányszor kemény női karaktereket. (Fekete Párduc, Támadás a Fehér Ház ellen) Igen, a keményet úgy értem, hogy befolyásos karakter, nem feltétlenül verekedős.

A harmadik pedig hármójuk közül Carla Gugino, aki bőven a legfiatalabb közülük, és akibe picit a Jet Li "Az egyetlen" óta vagyok belezúgva, így mindig örülök, ha egy filmben fontosabb szerepet kap. Bár, az "Álomháború" madámja nem volt túl értékelhető figura, azért a "The Watchmen" és a Stephen King adaptáció, a "Bilincsben (2017)", már sokkal izgalmasabb. Mellesleg, augusztus 29.-én lesz kerek ötven! És milyen dögös!!! 

A film tehát, nekem túl sokat nem mutatott. Elbagatellizál egy apagyilkosságot, kiherél egy teljes bűnszövetkezetet, mutat néhány pörgő, de nem túl fifikás akció-jelenetet, de ha nem a te világod az a fajta száraz, kicsit angol humor, ami a filmben végig jelen van, talán nem is fogod teljesen érteni, hogy mit látsz. Az imdb pl. jelenleg nem sorolta a filmet műfajilag a komédiák közé, pedig, néhány jelenet és beköpés miatt simán oda is befér. Csak nem a harsány, Deadpool féle humoros akciómozik közé, hanem, és tudom, hogy nem jó példa, mégis eszembe jutott a film nézése közben ez az angol film is: Bosszúállók. Annyi a különbség, hogy azt a filmet nem bírtam egyben még soha megnézni. (Sőt, nagyon kevés filmről jöttem ki a moziból, de ennél konkrétan megtörtént.)(Pótlás: Természetesen minden filmnél kijövök a moziból... csak itt vetítés közben tettem meg.)

Michelle Yeoh, Angela Bassett, Carla Gugino

A rövid történet sem bonyolult.

Sam-et anyu korábban egy maffia-munka miatt elhagy. A lány, ahogy felnő, maga is a családi bizniszt viszi tovább, esetünkben bérgyilkos lesz. Nem írom, hogy profi, mert a filmekben általában csak addig amatőrök, amik elkezdik a szakmát, és a filmben Sam, mikor felnőtten látjuk, már túl van a tanuló éveken. Egyébként is ritka az olyan film, amiben a karakterre a profi bérgyilkos helyett azt mondják, hogy ő Carl, a kezdő-bérgyilkos. Vagy amatőr-bérgyilkos Fred. Az milyen hülyén hangzik már. Bájdövéj.

Sam legutolsó megbízatása, hogy kapjon el egy pasast, aki lopott a bűnszövetkezettől. Olyan sokat ráadásul, ami ugyan belefér egy guruló bőröndbe, de a szervezet minden áron vissza kell szerezze, mert... másnap nem lesz csokis tej a verőemberek briósa mellé, vagy mi a tököm? Szóval, a film kifejezetten kiemeli, hogy egy olyan összegről beszélünk, ami komoly érvágás a csoportnak. Erre elfér egy gurulós bőröndben. Aztdekurvaszarul csináltok valamit, ha egy bőröndnyi pénz hazavágja a rendszert...

Sam pedig, nem tudni miért, de ahelyett, hogy agyonlőné a pasast és vinné a táskát, felajánlja neki, hogy szökjön el. A hapsi nem akar, dulakodás, Sam lő és nagyon gyorsan egy olyan mentőakcióban találja magát, ami miatt a teljes brigád egyik leágazásával találja magát szembe. Vagy várj, nem is. Egy másik ügy miatt kinyírt valakit, akinek az apja bosszút üvölt, de közben a saját megbízója is a nyakára küld embereket. Azután, meg mintha már a megbízója emberei lennének azok is, akik egyébként egy másik banda, akinek a vezetője amúgy bosszúért kiált... A tököm sem tudja már, most akkor ki vert át kit és ki áll a tápláléklánc csúcsán, de a lényeg, Sam menekül, és vagy kinyír mindenkit, vagy nem.

Ahogy ilyen filmeknél megszoktuk.

Igyekeztem nem szpojlerezni.

60%

The Room – A szoba (2003)

The Room – A szoba (2003)

Rendezte: Tommy Wiseau

Főszereplő: Tommy Wiseau

Írta: Tommy Wiseau

Producer: Tommy Wiseau

A film Mafab adatlapja: The Room (2003)

Megtekintés: Határozottan igen, mert...

 Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t, amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de... De!

Teljesen véletlenül botlottam bele egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt, ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott, második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a hibrídet.

Zsolt mesélte, hogy mint kezdő hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele, hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok, ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte, hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra 150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is. Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.

Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett, folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban, amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.

Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból. Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.

Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél, amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük, hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az anyját.

Lisa a szomszéd fiúval beszélget, aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.

Lisa egy barátnőjének panaszkodik, hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.

Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t. Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy üzekedjenek... stb.

Az egész film olyan, mintha egy szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti filmbe.

„A szoba” iskolapéldája a rosszul megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az öregedésben és növésben.

Néha ad hoc megjelennek szereplők, akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen, drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?

A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét, hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte. Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük, hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából, hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)

Azután a film halad tovább a drámai befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba” valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.

Végül Tommy egészen drámai alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad szárazon...

A bemutatott filmet mondhatni értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes szakkönyvekkel.

Tommy Wiseau-nak alapjában nincs zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.

Magam annak idején nekiugrottam a youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian gyűltünk össze.

A filmet végül felirattal és elég jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba” elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha meghökkentően jó hommage-zsal.

Szóval, Tommy Wiseau egyetlen említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen, Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.

A két filmet egyébként éedemes egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.

Ha objektíven akarnám értékelni a mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem – pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is elérte.

Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót fogjuk megkapni.

Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát. Cápákkal és vérrel.

A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt (origo.hu) 

Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%

Fekete Róbert: Kutyafog (KYNODONTAS)(2009) kritika

KUTYAFOG (KYNODONTAS) – KRITIKA

Rendezte: Yorgos Lanthimos

A film Mafab adatlapja: Κυνόδοντας (2009)

Napjaink, kétség kívül talán legérdekesebb és legizgalmasabb filmrendezője Yorgos Lanthimos. Nem csak azért mert filmjei valami egészen egyedi, groteszk, abszurd atmoszférával bírnak, hanem azért is mert ezek a filmek, keményvonalas művészfilm létükre rendre sikereket érnek el a legrangosabb európai fesztiválokon és ami még meglepőbb még az Oscar-díjon is.  Legutóbbi filmjeit, az Egy szent szarvas meggyilkolását (2017) és A homárt (2015) is díjazták Cannes-ban. Előbbit a legjobb forgatókönyv kategóriában, utóbbi pedig a Zsűri-nagydíját hozta el, nem mellesleg számtalan jelölést kapott mindkét film más fesztiválokon is, A homárt például a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában jelölték Oscar-díjra. Ennek ellenére mégsem ezek a filmek voltak amik beindították Lanthimos karrierjét és a világ filmközönségének figyelmét Görögországra terelték, hanem az ezen kritika témájául szolgáló Kutyafog című film.

A sztori Lanthimos filmjeiben mindig egy nagyon erős alapötletből táplálkozik. Jelen esetben sincs másképp. Adott egy család amely egy vastag sövénnyel körülvett, a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt, csaknem erőddé alakított házban neveli már felnőtt gyerekeit. Mondhatnánk hogy kutyába se veszik őket, a helyzet azonban itt épp az ellenkező. A szülők pontosan ennek veszik őket. Ezek a „gyerekek” szinte minden egzisztenciájukat elvesztették és egy gondosan betanított kutyakölyök szintjén tendálnak, akinek a gazdija a saját apja és anyja. A családban egyébként van egy igazi kutya is, akiből nem a szülők csináltak háziállatot, hanem egész egyszerűen dobermannak született. Ő és a gyerekek szoros párhuzamba állnak, ugyanis a kutyát még nem engedték el a kutyakiképzőből, alkalmasint nem áll még készen. A gyerekek egy cipőben járnak a dobermannal, ugyanis még ők sem állnak készen arra hogy elhagyják a házat. Mindezt akkor tehetik meg ha kihull a szemfog, ami egészséges körülmények között, magától nem igazán szokott kihullani.

A ház falain belül egy totalitárius rendszer épült ki melyben az abszolút hatalmat a két szülő, közülük is leginkább az apa testesíti meg, a három gyerek(2 lány és egy fiú) pedig a hatalom kiszolgálói. A gyerekek csak a sövényen belüli, szülők által kreált világot ismerik igazán ahol a tenger karosszéket, a zombi egy különösen szép virágot jelent, a macska pedig vérszomjas bestia. Az egyetlen kapocs a külvilággal Christina, aki minden héten meglátogatja a családot, jó pénzért, egyfajta beszélő guminővé aljasodva a fiúgyermek számára. A hatalom célja a külvilág utáni vágy kiirtása és a gyerekek meggyőzése arról hogy a lehető legjobb hely az ahol élnek, mintha csak egy keleti-blokkbeli országban lennénk az 50-es években és a 3 gyerek lenne a Nyugat után ácsingózó pórnép, a párt és diktátor pedig egy-személyben az apuka. Minden próbálkozás ellenére a külvilág mégis jeleket ad magáról a gyerekek számára pl. repülő formájában vagy később, a rendszer összeomlását okozó videókazetták képében amik a legidősebb lány kezében kötnek ki és általuk érintkezik először a „való világgal”, (már amennyire ez egy Stallone-film keretein belül lehetséges) és ő maradt az egyetlen ezáltal akiből még nem sikerült kiirtani a szabadság utáni vágyat, melynek megrázó metaforája a film végi táncjelenet.

Egy másik görög filmzseni, Theo Angelopoulos méltán hasonlította Lanthimost a Kutyafog után Bunuelhez és Hanekéhez. Előbbihez a film szürrealizmusa, utóbbihoz pedig patikamérlegen kimért hideg precizitása miatt. A filmben mindössze 3 mozgóbeállítás található, az összes többi hajszálpontos statikus felvétel ami esélyt ad a színészi játékok érvényesülésére, amik ebben a filmben és , mint a többi Lanthimos filmben is, valami egészen kiválóak. Hihetetlen természetességgel és hitelességgel adják elő a legbizarrabb jelenetet is, gondolok itt a macska kibelezésére vagy a medencében úszkáló hal levadászására. A színészek közül külön kiemelendő Aggeliki Papoulia játéka aki a szabadságvágytól vezérelt legidősebb lányt játssza. Minden pillanata aranyat ér, nem is csoda hogy a görög fenegyerek majd minden filmjében van valami szerepe.

A 2009-es Oscar-gála egyik legnagyobb meglepetése volt a Kutyafog, amit a legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelöltek az elismerésre és amire minden esélye meg volt is hogy nyerjen, ám mivel Oscarról legyen szó a győzelem elmaradt.

A Kutyafog egy egészen fantasztikus, sokkolóan vicces, tragikus és mindenek felett mélyen elgondolkodtató remekmű, amely forgatókönyvét groteszksége miatt akár egy posztmodern Örkény István is írhatta volna, de a film óta Lanthimos hű társa a forgatókönyvírásban Efthymis Filippou aki ettől kezdve kivétel nélkül társ-forgatókönyvírója volt minden filmjének. Ez a 2009-es mestermű tehát a világ filmrendezőinek elitjébe repítette Yorgos Lanthimost és talán sokak számára népszerűbbé tette a keményvonalas jelzővel ellátott európai művészfilmeket.

Lidérces órák - After Hours (1985)

Lidérces órák - After Hours (1985)

Rendezte: Martin Scorsese

A film Mafab adatlapja: After Hours (1985)

Megtekintés: Scorsese filmjében bárki magára ismerhet a főszereplő alakjában, aki valaha hirtelen ötlettől vezérelve elindult egy randira, ami azután nem úgy sült el, ahogy várta(d).

Én is jártam így. Valamikor a kilencvenes években a metrón a katonatársammal ketten, szóba elegyedtünk két, nálunk fiatalabb lánnyal, akik meghívtak minket egy vidéki diszkóba, hogy szórakozzunk egyet. (Mobiltelefonos kor előtt...) Mit veszíthetünk alapon levonatoztunk a városkába - dögöljek meg, ha emlékszem még a nevére - eljutottunk a helyi diszkóba, ahol előkerült legalább az egyik lány, akitől megtudtuk, hogy a másikat nem engedték el a szülei, az egyiket - akivel beszélgettünk - meg állítólag nem sokkal korábban jegyezte el a pasija. Ilyen indítás után egyértelmű, hogy ittunk, mint barom és mire menni kellett haza, eléggé töredezetté vált körülöttünk a világ. Egy ezüst gyűrűm is eltűnt... és a cimborám meg lehányta a helyi kidobó kocsiját. Nem volt egyszerű kidumálni, hogy ne üssék le a srácot, de a helyi erő nem volt olyan erőfitogtató lesipuskás, mint sokan a pesti éjszakában, akik a szolgáltatás színvonalának emelése helyett edzőteremnek nézik a munkahelyüket és szórakozásból püfölik a kapatos vendégeket. Azért kalandunk hiábavalósága, akárcsak a filmben Paul Hackett-é (Griffin Dunne), bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy a felnőtt életem további részében csak biztosra menjek és a levegőben lógó ígéreteknek ne dőljek be.

Paul Hackett, aki nappal programozó, este pedig kispolgár - értsd. ül egy kávézóban, könyvet olvas, míg elfárad és hazamenne kényelmes kuckójába - beszélgetésbe elegyedig egy csinos, fiatal lánnyal, Marcy-val (Rosanna Arquette) aki ugyan bolondosnak tűnik, de annyira nem, hogy tökéletesen elriassza magától a Paul-ban szunnyadó állati szeretőt. Vagy valami ilyesmi. A hapsi úgy érzi, az ő napja jött el, amikor a lány megadja neki a telefonszámát és nem figyel az apró, intő jelekre. Egyetlen húszdolláros bankjeggyel elindul a telefonban megadott címre, mert reménykedik egy potya numerában. Ne legyen illúziónk, nem szerelmet keres, csak egyszeri kalandot.
Azt viszont meg is kapja, maradéktalanul.
A film, bővelkedik humoros pillanatokban, de ennek ellenére dráma. Dráma a női karakter sorsának szempontjából és dráma Paul életének egyetlen éjszakáján keresztül is, igaz, végül Paul visszatér a fénybe és teljesen újjászületik.

Jó tanács: Ha olvasol egy gyorsétteremben, sose nézz fel a szomszéd asztalnál ülő lányra.

Griffin Dunne tökéletes a szerepre, mert tökéletesen átlagos, sőt, talán kicsit alatti figura. Nem különösebben jóképű, nem is magas, nem is túl sportos. A férfi néző azonnal tud vele azonosulni, mert kb. olyan, mint mi, a többség. Dunne szekere jól gurult a nyolcvanas években, köszönhetően olyan filmeknek, mint a kultikus horror mozi "Egy amerikai farkasember Londonban - An American Werewolf in London (1981) - John Landis mozija még az előkelő 101 Horror filmes könyvbe is bejutott - vagy a Madonna hírnevét öregbítendő komédia a "Ki ez a lány? - Who's That Girl (1987). Azután a főszerepek lassan megbízható mellék és karakterszerepekre változtak, és Dunne a kilencvenes években rendezőként is kipróbálta magát. Semmi kiemelkedő, de akadt pár szórakoztató cím: Meglesni és megszeretni - Addicted to Love (1997), Átkozott boszorkák - Practical Magic (1988), de mintha ez a vonal is kissé töredezetté vált volna mostanra.
Tehát, Dunne alkatilag tökéletes a figurára, színészileg inkább közepes. Azért vannak jó pillanatai, amikor a történet egyes pontjain idegből kifakad pl.

A női főszereplő, az Arquette dinasztia ötös testvér-csoportjából a legidősebb hölgy, Rosanna Arquette. A forgatás idején 26 évesen volt a színésznő a csúcson - főleg külsőleg - és neki is a legjobb filmjei ebben az időszakban készültek. Ma is aktívan filmez, de elkerülik a nagyobb mozifilm sikerek. Azért néha becsúszott jobb filmekbe, igaz, többnyire felejthető vagy erős mellékszerepekben. Madonnával neki is sikerült együtt dolgoznia a "Kétségbeesve keresem Susant - Desperately Seeking Susan (1985) majd Luc Besson mozi "A nagy kékség - Le grand bleu (1988) és Tarantino is foglalkoztatta a Ponyvaregényben - Pulp Fiction (1994).

Jó tanács: Ha mégis elcsavarogsz az éjszakába, akkor ne egyetlen darab pénzt vigyél magaddal, hanem legyen nálad több, lehetőleg nem egy helyen. Nincs rosszabb, mint amikor az utolsó tízesed - vagy húszasod - felkapja a szél.

A többi mellékszerepben csupa olyan színész jelenik meg, akik akkor voltak sikeresek, vagy később lettek ismertek. Will Patton alig egy perces szerepében hozza a bőrszerkós performance művészt. Talán ma ő a legismertebb vagy legfoglalkoztatottabb a szereplők közül. Azután van egy Teri Garr, akit az Aranyoskám-ban és a Harmadik típusú találkozásokban kedveltem meg. Feltűnnek még Kevin szülei is a Reszkessetek, betörők! filmből, John Heard és Catherine O'Hara és még közös jelenetük is van! Valamint Linda Fiorentino, (Men in Black) akire alig lehet ráismerni, ellenben látszik a melle! (Ami elég fontos, nem igaz?) :) Fiorentino azonban mostanra szinte teljesen visszavonult a filmezéstől, sajnos, akár Teri Garr.

A fényképezés remek és néhány vágás előre vetíti a Scorsese féle történet mesélést. Egyik kedvenc pillanatom, amikor Kiki (Linda Fiorentino) ledobja a tetőtéri lakásának kulcsát és Paul először bátran nyúl a repülő kulcscsomóért, majd az utolsó pillanatban rádöbben, hogy akár el is törheti az ujjait, ha rosszul kapja el a holmit, ezért ijedten visszalép. Szép és gyors vágás. De jó pillanatok, amikor a kávézóból felmegy  a pincérlány lakásába.

A forgatókönyv más helyeken azonban kissé túlírt cselekményileg és előfordulnak benne logikátlanságok is a karakterek részéről. Csak egy példa: Thomas (John Heard) a csapos felnyomja Paul-t a tömegnél, pedig egyértelmű bizonyítéka van rá, hogy a férfi nem lehet betörő - korábban ugyanis Tom még kulcsot is ad a főszereplőnek és a lakásából nem tűnik el semmi.
Vagy amikor a Kikitől vásárolt holmikat eldobják a kisteher gazdája, holott, azokat a tárgyakat épp nem lopták, hanem megvették...
Néhol a film abszurditása pattanásig feszül és a befejezés kissé elnagyolt, vártam volna valami kerekebb lezárást, de ettől függetlenül élvezetes darab, ha rá tudsz hangolódni.
Ha pedig valaha elmentél egy hasonlóan végződő randira, akkor rá tudsz.
A magyar szinkron nem rossz, de Eszenyi Enikő hangja teljesen más, mint Rosanna Arquette-é.

75%

Látnod kell darab: L I D É R C E S  Ó R Á K

A homár - The Lobster (2015)

A homár - The Lobster (2015)

Rendezte: Yorgos Lanthimos

A film Mafab adatlapja: The Lobster (2015)

Megtekintés: Inkább ne. Ha nem vagy fogékony az abszurd filmekre, akkor hagyd ki, de tényleg.

Elhiszem, hogy igény van ezekre a színházi világot megidéző, művészi és művészieskedő filmekre és elhiszem, hogy van közönségük, meg állva tapsolás az ősbemutatón, meg rangos díjak a készítőknek. Rendben van. Vannak kevésbé közönségbarát alkotások, amiket még kedveltem is (pl. Kubrick filmjei, főleg a Mechanikus narancs) ,de kérem, ilyet inkább ne. Ha ez a rendező megért már Oscar-díjat is és mivel Görögországban hozzánk hasonlóan nem nagyon támogatott a filmművészet és ezért kezdi elszipkázni Európa, akkor kérem, inkább ne.

Nem azért, mert a színészek nem voltak rendben, vagy mert nem tetszettek a szépen beállított képek, a természetben elkapott pillanatok. (Egyszer még a Szinyei Cédrusos festménye is mintha bevillant volna...) Nem azért, mert nem kedvelem a klasszikus zenét - bár van, ami jobban tetszik, mint azok, amiket a filmben felhasználtak. Nem azért, mert nem volt potenciál a mondanivalóban, a történetben.
Egyszerűen azért, mert szórakoznom kellett volna, de így, ebben a formában, ahogy megvalósították és lezárták, nem, hogy nem szórakoztam, de igazából úgy érzem, át lettem verve.
Yorgos célja pedig valami ilyesmi lehetett.

A jövőben egy antiutópiában járunk, ahol az ember embernek farkasa. Túrót. Ahol az elfogadott, hogy csak párosan szép az élet. Aki pedig elveszíti párját, az hoppon marad és mehet a levesbe. Néha akár szó szerint is, mert a páratlan embereket egy készülék segítségével állattá változtatják, hogy úgy éljenek tovább. A homárból meg remek levest lehet főzni, nem igaz???
A film a műveletre nem nagyon tér ki, pusztán pár mondatban említik meg, hogy akinek nem sikerül párt találnia, az bizony, rövid időn belül, kiszorul az emberi létből.
Éppen ezért ezer kérdést teszünk fel magunknak, mert az alapötlet érdekes - legalább olyannyira, mint a Lopott idő című sci-fi-akciófilmben - épp a megvalósítás hézagos - mint a Lopott idő című akció-sci-fiben is.

El lehet filozofálgatni azon, hogy ebben a világban mikortól "kötelező" a beilleszkedünk miatt megtalálni a párunkat? Már gyerekkortól? És ha kis, kövér kölykök vagyunk, akkor mikor mondja azt az állambácsi, hogy elég volt, te kis dagadt szaros, holnaptól állat leszel és punktum!
Vagy mi van akkor, ha valaki homoszexuális, leszbikus, bigámista? Az hogyan fér bele egy olyan világba, amelyben elvileg kiszámolva kellene léteznünk, egy-egy tagú párként?
Mi van akkor, ha mondjuk nőből aránytalanul több születik - mint ahogy Kínában volt rá példa?


Azután ott van a jelenet, amikor szereplőink egy bevásárló komplexumban elszakadnak egymástól és azonnal megjelenik a karhatalom, tudakolva, van e párunk és merre lófrál. Ennyire egymás seggében kellene élnünk ebben a világban? Hogyan oldható így meg a munka? Együtt is kell dolgozni, vagy a zsebünkben kell hordani a megfelelő okmányt és úton-útfélen mutogatni, hogy mi alkalmasak vagyunk páros életre?
Ha ennyire rászállnak az emberre, hogy van e párja, akkor a film végén a pincér kezét miért nem fogja a párja? Vagy a távolban dolgozó kamionsofőrök is viszik magukkal a kedvesüket, hogy baj ne legyen?
Mennyire veszik komolyan azokat a papírokat, amit említenek egy jelenetben, hogy bizony a két főszereplő egy pár és kérem nem zaklatni őket?
Ha van ilyen papír, miért nem egyszerűbb az ellenállóknak hamisítani egyet mindenkinek és akkor lehet együtt élni... egyedül. Ha rákérdeznek meg majd felmutatjuk.

Ebben a világban van e elhagyás, ha tudjuk, hogy azzal megkockáztatjuk, hogy az átváltoztató hotel vendégszeretetét fogjuk élvezni? Mi van akkor, ha a párom akkora elefántfüggő, hogy egy nap gondol egyet és elhagy, hogy az után bevonuljon és ormányossá alakítsák?
Akkor én is szopok miatt és bár én nem akartam állat lenni, mégis marha voltam, mert nem a megfelelő partnert találtam meg magamnak?
Mi van a hotelekkel? 45 napos határidő, hogy megtaláljuk az igazit??? És ha ezalatt főleg férfiakat hoznak a létesítménybe, mert úgy jön ki? A nők meg mondjuk egy sem az esetünk, de esetleg egy másik hotelben lenne megfelelő partner, csak sosem tudjuk meg, mert nem mehetünk át oda?

Ott van a vadászat is. Ilyen sok magányos ember menekült a fák közé az erdőbe, hogy az ellenük indított hajtóvadászatban bónusz napokat tudunk gyűjteni az emberi léthez? Van aki már 150 napot nyert így, ami feltételezi, hogy ha egy ideje a hotel vendége, akkor rengeteg embert sikerült levadásznia. Ebben az esetben az erdő ugyancsak tele lehet a rendszer ellenségeivel. De a rendszer miért a hotel vendégeire bízza a piszkos munkát? Megengedheti magának, hogy ennyi rendszer ellensége éljen kívülállóként - akik később be tudnak szivárogni a városba is akár. Itt megint megkérdem, miért nincs feketepiaca a megfelelő papírok beszerzésének? Pedig mi pénz lenne az!

Ha állat lesz belőlem ki viseli gondom? Oké, ha kutya vagyok, megkaphat egy másik családtag, de mi van, ha elefánt leszek és különleges bánásmódot igényelek?

Vannak kérdéseink és csak a felszínt karcolgatjuk.
A történet mélyebb rétege, hogy egy olyan világban játszódik, amelyik szerint a teljes emberi élethez kötelező egy párt találnunk magunknak és ha ez nem megy, akkor jöhet az állati lét. Nem túl szerencsés feltételezés. Mostanában egy ismert énekesünk fejtette ki magánvéleményét a nők szerepéről a társadalomban és annak is komoly visszhangja lett...

David (Colin Farrell) miután elveszíti feleségét, a gyász helyett kénytelen egykori bátyjával, aki jelenleg egy kutyus, bevonulni egy átváltoztató hotelbe, mert szingliként nincs rá szüksége a társadalomnak. Nem tudom, milyen munkát és társadalmi szerepet töltött be David korábban, de kurvára nem volt pótolhatatlan.
A hotelben megismer pár zakkant figurát, de ő maga is eléggé érdekes emberke. Mondjuk az a koncepció része, hogy valamennyi karakter olyan, mintha a seggébe dugtak volna valami karót. David ideje, a 45 nap, vészesen fogy, ezért kapcsolatot kezdeményez egy érzéketlen nővel. Ez azért fura, mert valamilyen formában minden szereplő érzéketlen. Már-már létrejön a frigy kettejük között, amikor a nő lebuktatja David-et, hogy talán mégsem olyan szenvtelen, mint amit mutat magáról és ezért nem is lehetnének egy pár.
(A film másik abszurditása, hogy feltételezi, hogy csak akkor működhet egy kapcsolat, ha a két fél között erős hasonlóságokat lehet felfedezni, főleg viselkedésben vagy külső jegyek alapján. Más szóval, az egyéniség nem számít annyira, mint mondjuk a külsőség.)

David menekülni kényszerül és az erdőben találkozik élete lehetséges szerelmével (Rachel Weisz), már a felesége után, persze. Viszont az erdei létnek megvan a maga hátránya: A perifériára szorult szingli emberek nem kezdeményezhetnek egymással kapcsolatot!
Cseberből-vederbe...

60% Mert nem olyan szórakoztató, mint vártam.
Ne tévesszen meg az imdb-s comedy definíció. Ez a film egy abszurd dráma. Azért mert az abszurditás lehet humoros, attól ez még nem lesz vígjáték, sem komédia.

Ha szeretnéd látni: T H E  L O B S T E R