2018. május 23., szerda

A bosszú - Revenge (2017)

A bosszú - Revenge (2017)


Rendezte: Coralie Fargeat

Megtekintés: A témától függetlenül egyszer szánj rá időt.

El lehet azon filozofálgatni, hogy az emberiség vajon megérett-e a pusztulásra, ha tudjuk, hogy filmes műfajok között olyanokat is találunk, amit gyűjtő fogalomként úgy neveznek: rape and revenge filmek. Ami nem jelent többet, mint erőszak, utána bosszú.
Szögezzük le, hogy ez a műfaj nem új keletű, nem most járatták a csúcsra. Még az is lehetséges, hogy nem kedveled ezt a műfajt, mégis találkoztál néhány képviselőjével.

Eleve induljunk ki abból, hogy ezek a mozik két erős részre oszthatóak, ha nem számítjuk a közjátékokat is. Első rész, az erőszak, a második rész pedig mikor áldozatból, vagy valaki áldozat közeliből bosszúálló lesz.
Csak néhány címet említek, amelyek a témában ma már kisebb kultikus státust vívtak ki, úgy, hogy rajongóik esetleg nem is egy közös halmazból kerülnek ki.
A rape és revenge filmek egyik legismertebb és elég régi képviselője az 1978-as "I Spit on your Grave" - másik címén, a "Day of the Woman", amit a videós korszakban a "Köpök a sírodra" címmel híresült el, profán történettel és a korhoz képest erős megvalósítással. (Kuki metszés...) Nem vagyok biztos benne, hogy ez az első darab a témában, ám talán ez az adott éra által egyik legtöbbet felemlegetett darab. Azután ide sorolható Wes Craven hat évvel korábbi, "Az utolsó ház balra - The Last House on the Left (1972)" című társadalmi szatírája drámába oltva, vagy fordítva, melyben néhány gonosztevő majdnem meggyilkol egy tinit, ám véletlenül belefutnak a tini szüleibe, akik a bűnözők brutális és bestiális tettére hasonló agresszióval válaszolnak. Ebből egy kemény Remake is készült 2009-ben, mely témájában sokat nem tett hozzá az eredeti műhöz, de talán gore-ban kicsit sikerült rávernie. Ajánlott darab mindkettő.

Aztán ide merném sorolni - Hova máshova? - Abel Ferrara szintén kultikus drámáját, amelyben egy fiatal nőt megerőszakolnak, előbb az utcán, utána a saját lakásában, aminek hatására, amolyan macskanőként kel új életre és a férfiak megbüntetésének szenteli életét, amíg ki nem siklik valahol az egyszemélyes háborúja. Ez volt az Ms. 45 - A bosszú angyala 1981-ből, a főszerepben a kornak megfelelően akkor erősen szexis Zoë Lund, aki a filmben egy néma lányt alakított. Sajnos a színésznő elkallódott és nem érhette meg az ezredfordulót, így sorsa, bizonyos tekintetben sajnálatosan drámaian összecseng az eljátszott karakterével. Kábítószer használatának szövődményei összeadódtak szervi problémákkal és elhunyt 1999-ben.

A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje hemzsegett az ilyen tematikájú filmektől, amelyben nem feltétlenül maga az áldozat vett revánsot, hanem valamelyik közeli hozzátartozója. Hogy benne maradjunk a kategóriában, azonban nem árt, ha ez az illető egy nő. Lehetőleg hasonlóan törékeny, mint maga az áldozat. (A Death Wish-t pl. nem is feltétlenül illeszteném pont ezért ebbe a leágazásba... ott apu száll ringbe vérre szomjazva.)


Tinikorom egyik markáns ilyen filmje a Linda Blair nevével és melleivel eladott, klisés és butuska "Kegyetlen utcák - Savage Street (1984)" volt. Ebben több áldozatra is szükség volt, hogy végül a női főszereplő fegyvert ragadjon és elégtételt vegyen. Az egyik áldozat pedig a néma kishúga (?) volt, mert valamiért a rape and revenge filmekben sokszor előkerül, hogy a bántalmazott karakter valamiféle gyengeséggel vagy egészségügyi problémával volt felvértezve. Talán, hogy az erőszak tényét még erpsebben emelje így ki a film egy átlagnéző felé. Mert ha egy beteg, vagy bármiben korlátozott személyt vegzálnak, az még erősebb emocionális hozzáállást vált ki a fogyasztóból.

Még megemlíteném, hogy a rape and revenge filmek összetételük miatt eleve két csoporthoz szólnak, és csak remélem, hogy a másodikból vannak többen. Mert miről is szól a film? - Egy női karaktert erőszak ér, amire válaszként legyőzi, megsemmisíti azokat, akik ártottak neki. Nos, ezt ki is fogja "élvezni", ha már befogadó közönségről van szó?
Egyrészt azok, akik kedvelik, ha egy nőt erőszak ér - és ők a betegebbek - míg a másik és remélhetőleg nagyobb csoport, akik elviselik, a film első felét, de kifejezetten azért, hogy utána, morálisan levetkőzve gátlásaikat, egyenesen a főszereplő karakter mellé állva, meggyőződéssel álljanak ki mellette, amíg az beteljesíti bosszúját, azaz sokan azt évezzük, ha a főhősnő - heroica - végül szembeszáll kínzóival és akármilyen módszerrel - legyen az szerencse, vagy több éves tanulás, stb., de elégtételt vesz.

Ha az ilyen filmben a főszereplő férfi, akkor akciófilmet látunk. Főleg.
Ha az illető nő és vele történt meg, vagy sírt, amikor kiderült, hogy egy ismerősével történt meg az eset, akkor az a rape and revenge. Sarkítva...

Jelen darabunkat, amely valahogy elérte a mozibemutatót is, pedig szerintem egy kezünkön összeszámolható, milyen kevés ilyen mozit mutatnak be nálunk nagy közönség előtt, történetesen egy hölgy, Coralie Fargeat rendezte, ami azért érdekes tény, mert a film az éppen csúcsra járatott #metoo kampány közben került elkészítésre és nem állíthatom, hogy a forgatókönyv igyekezne erkölcsileg tökéletesen a főhősnő, Jen (Matilda Lutz) mellé állni. Sőt!
Jen tipikusan modern lány. Elmegy a kiválasztott pasival a világ végére egy szexhétvégére, pedig pontosan tudja, hogy a pasasnak, Richard (Kevin Janssens) otthon családja van, gyerekekkel. Sokan azonnal leírhatják a karakterét és akkor még nem is tartunk ott, hogy amikor Richard két vadászcimborája beesik, Jen ahelyett, hogy visszafogná magát, az esti buli alatt, még flörtölésig is eljut az egyikükkel - bár, azért határeset, hiszen mondhatjuk úgy is, csak nem akart rossz arc lenni és "ünneprontó" és ezért táncol olyan önfeledten egyikükkel.


Másnap Richard elmegy a dolgára és mire visszaér, az esti felizgatott barát felhívásnak tekinti Jen kihívó viselkedését és rövid úton megerőszakolja.
De tisztázzuk: A lány lehet bármilyen kihívó és kurvás is akár, ha nemet mondd, az nem. Kereshetünk persze fogódzókat, hogy a kialakult helyzetért ő is hibás, ám ez nem írja felül a barát viselkedését. Stan (Vincent Colombe) tettére nincs bocsánat. Lehet, hogy előző este Jen lazán kezelte a köztük kialakult baráti kapcsolatot, ám ez nem engedély arra, hogy Stan később a lányt egyszerű pótszernek, kurvának tekintse. Sőt, ha esetleg Jen esetleg prostituált is lenne, akkor sincs joga a férfinak erőszakot vennie rajta, ha a lány kereken nemet mondd.
Mert így működik az élet és ezt kell szabályozni a joggal.
Mert sajnos a világ tele van Stan-ekkel, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás.

Richard visszatér, szembesül a szituációval és milyen meglepő, amikor Stan oldalára áll. (Mondjuk normális esetben elvárná az ember, hogy a férfi laposra verje a barátját, de az erőszak/bosszú filmek ritkán szólnak a logikus lépésekről, hiszen a téma miatt el kell jutni A-ból, B-be.
Itt ez úgy sikerül, hogy egy Trónok harcás ötlettől vezérelve Richard nemes egyszerűséggel szakadékba löki az odáig menekülő lányt.

Nem árulok el nagy titkot, hogy a gyilkossági kísérlet hamvába holt, sőt, ebből a hamuból éled Jen karaktere főnixként újjá és a film másik, nagyobbik felében lassan és logikátlanságok egész során keresztül verekedve magát, bosszút áll a férfiakon.
Mi pedig élvezettel nézzük.
Ha kedveled persze ezt a műfajt.

Fargeat rendezőnő amolyan női Tarantinoként kezeli az erőszakos szekvenciákat és csak remélhetem, hogy legközelebb ez a stílus a szereplők szövegében is visszaköszön nála. Mert azokon erősen van mit csiszolni, míg a véres részek tökéletesen rendben vannak, ha hanyag eleganciával felül emelkedsz rajta, hogy az emberi testben nincs száz liter vér. Meg amit még a filmben láthatunk...

A másik pozitívuma a filmnek, hogy bár az első harmadban azt hittem, a főszerepet alakító Matilda Lutz túlságosan csinos és túlságosan gyenge színészileg, hogy megbirkózzon Jen egyébként nehezen megszerethető karakterével - hacsak nem csavarja el a fejed a hetvenes évek fényképezési stílusa, amely szinte belemászik hátulról Jen bugyijába, így erősítve rá az sexploitation vonulatra - a film második felére felnő a színésznő a feladathoz.
Persze lehet, hogy sokan úgy érzik, riadtan nézni, morogni és vicsorogni nem kihívás, de Lutz egyszerűen gyönyörű és tökéletes a karakterhez.
Elképzelhető, hogy az életben nem lesz még egy ilyen szerepe, amiben ennyire zsigeri figurát alakíthat.

A film végét nem szpojlerezném - főleg, mivel a műfaj sajátossága, hogy általában a jó győz a gonosz felett - viszont merem ajánlani. A moziba küldés talán felesleges volt, de ha később megveheted lemezen, akkor ajánlom.
Ja, és a zenéje is egésze szuggesztív néhány jelenetnél.
A fényképezésnek szintén vannak erős pillanatai. A trailerben is összegyűjtöttek egy csomót egy csokorba.

70%

Ha megnéznéd:
- A bosszú (2017)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: