2018. március 20., kedd

Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Anyu és apu - Mom and Dad (2017)


Rendezte: Brian Taylor

Megtekintés: Csak ajánlani tudom. Nicholas Cage amikor úgy ripacskodik, hogy megidézi a színész énjét.

Talán nem véletlenül jelentette ki Cage újságíróknak, hogy az utóbbi tíz évből az egyik kedvenc munkája a "Mom and Dad". Mert a sok tucatnyi értékelhetetlen vacak közül, ha nem is toronymagasan, de kiemelkedik ez a retró érzést árasztó kamara horror. A gyermekek elleni erőszak sokak számára kifejezetten síkos terület. Még horrorkedvelő fogyasztóknál is sikeresen verheti ki a biztosítékot, ha gyermek érintett a témában, legyen bár egy fiktív területről. A történet ereje pont az alapötletben van. Egyszerre apellál a nézők tudatos és tudat alatti védelmi rendszerére, ami miatt a film kifejezetten guilty pleasure lesz. Másrészt, meg hihetetlenül egyszerű az egész váz, amire felépítette Taylor a mozit. Utoljára hasonló munkának a horrorfilmes univerzumban a "Valami követ"-et éreztem, mert ott is egy végtelenül egyszerű motívumra épült a film és ennek ellenére zsigeri félelmeket ébresztett fel, mindamellett, hogy komoly gondolkodásra készteti a nézőjét. Mert valljuk be, mennyit lehet filozofálgatni azon, hogy egy maszkos gyilkos tiniket aprít? Nem sokat. Ellenben ha a saját szüleid fordulnak ellened, ott bizony már lehet braimstormingolni egy kakaó vagy sör felett. Pedig ez sem egy bonyolult alapötlet.

A történet nagyjából ki is merülne ennyiben. Az unalmas mindennapokat feldobja egy futótűzként terjedő erőszakhullám, amelynek áldozatai a gyerekek, míg az elkövetők maguk a szülők. Ősi, a génjeinkbe kódolt parancsokat ír tehát felül: az utód védelme. A film azonban néhány mondatban ad is egyfajta magyarázatot, ha figyelünk, hiszen a természetben jól megfigyelhető jelenségről van szó és semmi másról nem szól az egész, mint a biológiai körforgás egyensúlyban tartásáról. (Ismét egy mozi tehát "Az esemény" nyomvonalán, ahol a természet, a föld, a gaia visszavág az emberiségnek...)


Apa (Nicholas Cage) és anya (Selma Blair) tűrhetően megvan csemetéikkel, habár a nagylány (Anne Winters) hozza a szokásos kamasz allűröket (elzárkózás anyu elől, pénz csenés, fekete fiúbarát), a kisebb (Zackary Arthur) meg koporsónak használja apu szeme-fényét, - mert hol lehetne jobban tárolni egy haldokló kisállatot, ha nem egy gyönyörű sportautóban?, - amiért sok helyen elcsattanna egy pofon. Valamiért pedig, velük együtt, pont ezt a napot használja fel a föld teljes lakossága, hogy frusztrált dühüket levezessék a gyermekeiken. A családgondozó okj-s képzés iránti érdeklődés pedig az egekbe szökött...

Taylor korábbi filmjeitől nem voltam elragadtatva. A "Crank - Felpörgetve" egy percig sem komolyan vehető akció marhaság. A folytatása számomra már súrolta az élvezhetetlen kategóriát. A "Gamer - Játszma a végsőkig" jó alapötlete ellenére sem vett meg kilóra: kétszer kezdtem neki és kétszer hagytam abba a megtekintés kb. egy óránál, köszönhetően, hogy élvezhetetlenre vágták az akciókat. A "Szellemlovas" második etapja meg gyalázatos volt számomra. Szerencsére, a film megtekintése előtt nem néztem utána Taylor munkásságának, így meglepődtem, hogy valójában mennyire nem kezdő a filmezésben, de mégis, ez a filmje volt számomra az, ami jól elszórakoztatott.

Jól kufárkodik az idővel, mert kilencven perc alatt tudja elmesélni, amit látunk. Klasszikus rendezőket megidézően - pl. Hitchcock Madarakja - építi fel a forgatókönyvet és magát a filmet, ami már-már zseniális, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden történik a filmben. Az iskolai szekvencia kifejezetten erős. Bár Cage színészi talentuma sokak szerint kérdéses, Selma Blairnek meg talán sosem volt túl sok, a rendező mégis egészen sokat kihoz belőlük (Antal Nimród tette ezt "Az elhagyott szobában" Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal.). És még csavart is kapunk a végén, a befejezés is hagy gondolkodni, valamit Lance Henriksen is kap egy remek cameót.


Stílusát tekintve Taylor tökéletesen idézte meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatos thrillereit. A zenei világ sejtelmes, szintis, máskor remek betétdalokkal operál. A főcím pont akár egy grindhouse mozi. Kedvet is hoz a megtekintéshez. A fényképezés és vágás is dicséretes. A film lehet, hogy B, de annak a felső sávja. Talán Cage ázsióját sem adja vissza, ám bőven a vállalhatóbb munkái közé tartozik. Erre pedig nagy szüksége volt.
Ha szemfülesebbek vagyunk, rengeteg finom apróságra figyelhetünk fel a háttérben. Pl. a lakásban a falakon található, kispolgári élet szentségét "reklámozó" feliratok. Megtalálható még ezek mellett sok apróság, amelyik az amerikai életérzést és kispolgári életet hivatott jelezni: pincében, kapuzárási pánik hatása alatt vásárolt biliárdasztal, tipikus amerikai kocsi, amit szarrá törnek, ferde szemű bejárónő.
A mellékszereplők és karaktereik is eltaláltak, üresjárat sehol. A film másik pozitívuma sokaknak az lehet, hogy a véres téma ellenére nem használ különösebben véres gore effekteket, ízlésesen tálalja az erőszakot, nem lép át egy határt, pedig bevállalósabb rendező keze alatt, simán elmehettünk volna ebbe az irányba is, igaz, nem szükséges. Taylor forgatókönyve ugyanis rendkívül precíz és részletgazdag, a történet felépítését tekintve. Ezek után kíváncsi leszek, mivel fog legközelebb előrukkolni.

70%

Ha megnéznéd:
- Anyu és apu (2017)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: