2018. március 23., péntek

Tomb Raider - Tomb Raider (2018)

Tomb Raider - Tomb Raider (2018)


Rendezte: Roar Uthaug

Sikerült már néhány mame-t készíteni, amely kihangsúlyozza
Vikander csodálatosan hosszú és kecses nyakát.
Megtekintés: Nem lettem meggyőzve. Ha lesz folytatás, az talán nagyobbat durran.

Először is gyűjtsük össze, mit tudok Lara Croftról, a játékról. Azt hiszem, ha elmondom, hogy az összes Tomb Raiderre fordított játékidőm kimerül úgy kb. 20 percben, akkor azzal tökéletesen összesítettem, mennyire nem vagyok kompetens ebben a világban. Az a húsz perc sem szórakoztatott, mert valami vízesés szerűn kellett volna átverekedni magunkat és a haverom .- azt hiszem, inkább ő játszott, én szurkoltam hozzá - néhányszor leesett és újra kellett mászni. Azután volt valami folyosóban futkározás, két pisztollyal lövöldözés és kutyák (?)(Itt teszem hozzá, az sem biztos, hogy egy időben, ugyanarról az epizódról ugranak be emlékképek). Azután a fiam mutatott valami intrót, ami tetszetős volt, de nem sarkalt játékra már. Mert addigra ráuntam és kijött két mozifilm, amik nem szippantottak magukba. Hiába Angelina Jolie. Sőt! Megkockáztatom, hogy mivel sosem volt esetem ez a kocka arcú, pacsker szájú, negyven kilós nő, akire ráaggatták, hogy szexikon és egy horoggal fektet meg állig beöltözött kommandóst, még direkt irritált is. Az első film szódával elment - arra sem emlékszem - de a második már a fényképezéssel és a nálunk hozzáférhető képmérettel is kifejezetten taszított, a történetről már nem is beszélve. Még annyira sem emlékszem rá, mint az elsőre.
Ja, várj, nem az elsőben volt az a robot, amelyik szétcsapja a sziklát, utána meg Jolie, akarom írni, Croft szinte ledöntetlenezik vele, és félrelöki a robotkarokat, miközben az bele akar tolni a testébe egy kőrfűrészt? Abba a testbe, amelyik vasággyal negyven és talán pont ezért még csak nem is vérezne...
Meg, mintha egy időben a cég, amelyik teremtette, szexikon igyekezett volna gyúrni belőle, hogy gamer újságok címlapjáról vagy középső oldalas poszteréről grimaszoljon ránk a Lara Croft csaj, mert a mosoly az elég karakteridegen volt tőle a nagy harcokban. A melle is, mintha kifejezetten nedves álmok hatására fejlődött gyorsabb evolúcióban, mint ahogyan a játékmenetet fejlesztették volna.
Ezekre emlékszem. Meg arra, hogy egyik kedvenc filmes blogom kifejezetten érdekes és erős cikket szentelt már a témának, kivesézve az első részt. Élvezet olvasni!
Filmbook cikk a Tomb Raiderről!
Filmbook cikk a játékról, első rész!
Filmbook cikk a játékról, második rész!
(Ezeknek ugorj neki és képben leszel!)

Hét év alatt még a bejáratig is alig jutottunk el. Végre sikerült, nyisd ki gyorsan! Vagy berobbantjuk! Nem mintha nem lenne már annyi idő, hogy azzal a temérdek emberi erővel és technikával ne tudnánk kiásni...

Roar Uthaug neve nekünk túl sokat nem mondhat, ám, ha vagy olyan elvakult horrorrajongó, aki nem csak amerikai filmeket néz meg, hanem kedveli a hideg északi népek filmkészítését, a horroron belül pedig gyengéje a Jason szerű, slasher mozik, akkor szinte biztos, hogy belefuthatott a Fritt Vilt - Hideg préda (2006) sorozat valamelyik részébe, amelynek nyitó darabját rendezte Uthaug. A film a műfajhoz nem tett hozzá, hiszen ezt a csontot már szikkadtra rágta a filmvilág, a megvalósítás azonban igen hangulatos és tetszetős volt. Uthaug utána még hazájában készített néhány hasonlóan hangulatos mozit, hogy mostanra a hollywoodi gépezet is meglásson benne valamit és a zsebébe csúsztasson annyi pénzt, amiből egy nem túl hangos, de korrekt durranásos videójáték filmet tehessen a vászonra.

Női főszerepre sikerült megnyerni Alicia Vikandert, aki valamit nagyon tudhat, hogy ennyire szalad vele most a szekér és egy Oscar-díjat is sikeresen eltett zsebre, jelöléseiről, egyéb díjairól nem beszélve. Engem még nem győzött meg, egyelőre úgy vélem, jókor volt, jó helyeken. Kb. hét éve robbant be a köztudatba és egyelőre köszöni, jól elvan. Lehet, hogy nem vagyok tőle még elájulva és várom a nagy "filmjét és szerepét", de Vikander szerintem egy megfelelő nő volt a főszerepre. Csinos, kecses, ha rágyúrnak, dögös. Nincs melle? Engem sosem egy mellméret fogott meg a karakterben, mert szerencsére, nem vagyok mellmániás. Amúgy meg, Jolie-nak sincs nagy melle. Ha véletlenül azt hitted, az szilikon lesz, nem zsírszövet.


Az már jobban zavart, hogy a film elején a forgatókönyv egy olyan Lara Croftot mutatott meg nekem, aki valahogy távol állt attól, amelyikre homályosan emlékszem a játékokból és az azokat folyondárként körbeölelő hype-ból.
Első verekedése a ringben úgy végződik egy nő ellen, hogy Lara lekopogja a harcot, mert fojtófogásból nem tud szabadulni? Tényleg?
Utána bevállal egy kis üldözési versenyt, amiben csal is kicsit, meg elbaltázza a végén. Tényleg?
Ha nincsenek meg benne azok a tuti adottságok, ami miatt a játékokban ő az a harcedzett amazon, aki minden problémát legyőz, ha nem ésszel, akkor fegyverrel, hogyan higgyem el, hogy film végére a karaktere azzá fejlődik, amivé kellene?
Nem. Részemről Lara Croft már gyermekként magába szívja, hogyan kell túlélni, így parancsolva mindenkit maga mögé. Nem baj, ha nem üti ki a drabális pasit egy ütéssel, mert ne már, de akkor legyen nála egy tíz centis kés és szúrja oda a csávóban, hogy az essen össze, de másodperceken belül. Szóval, ne legyen lehetetlen, csupán karcolja...

Itt ráadásul, valami sértett okból kifolyólag Miss Croft kitalálja, hogy mindennapi kerékpáros futár halandóként tengeti a napjait, mert apu (Dominic West) "elhagyta" gyerekkorában és most így határolódik el a múlttól, illetve attól, hogy szembe nézzen apja lehetséges halálával. Szóval ő lenne a tékozló lány, aki lelép otthonról. Mondjuk, az, hogy milliárdos örökösnő, akinek a seggében is testőrnek kellene lennie, annak ellenére, ő mit akar, az nem számít. Azért, mikor bajba kerül, megjelenik a megfelelő háttér.
Lara végre kénytelen megkapni néhány dokut, hiszen letelt a gyászidőszak. Ha apa nem került elő, akkor Larának kutya kötelessége örökölni. A kisasszony pedig csak azt kaparintja magához az összes vagyonok közül, amelyik elvezetheti az apja nyomában, hiszen a lányka sosem adta fel, hogy látja még az apját.


Hogy legyen némi kaland faktor is a filmben, apját egy olyan expedíció után követi, amelyiknek misztikusak a célja, és mi lenne más a végcél, mint megmenteni a földet?

Lara összefut az ellenséggel, Vogel-lel (Walton Goggins) aki első körben bevallja neki, hogy megölte az apját. Ez azért poén, mert nem igaz, de legalább feleslegesen felhúzza a nőt, hogy az hátha fejbe csapja egy megfelelő pillanatban holmi szekercével. Látni a szemében, hogy az lenne a terv, csak túl sok a marcona-martalóc.

Vogel szintén a papa által kutatott titkokat akarja felfedezni, mert lenne vevő a misztikus "fegyverre" vagy démonra, vagy bármire is, ami ugye, jelen pillanatban még az is lehet, hogy egy hatalmas nagy blöff, amit a régi történelemkönyvek és varázslexikonok az évek alatt felfújtak és nincs másról szó, mint lufikról.
Persze minden hasonló filmben a végén történik valami megmagyarázhatatlan, misztikus, félelmetes és lehetőleg véres mágia, mikor az utolsó láda is kinyílik. Most gondolj bele, mekkora poén lenne már, amikor a nagy gonoszok, a milliárdos befektetőikkel végül kinyitják, amit ki kell és egy halom értéktelen csontot találnának némi por és pókháló közé temetve. Akkor mi lenne a következő lépés? - Ejj, kinyírtunk egy tucat embert, elköltöttünk egy teljes Afrikai ország éves GDP-t és a jussunk egy megdöntött mítosz, halom csont alá temetve! - Velem most mi a terv, Mr. Evil? - Nos, Lara, a történések függvényében, azt hiszem, nyugodtan hazamehet. Esetleg, ha igényli, vigye a csontokat is. Mi inkább levágjuk a tökünket...

Szóval, Lara a fellelt nyomok nyomában, nyomban nyomozni kezd apja fellelhetősége után. Összecsap, menekül, fejlődik, leszámol, könnyek.
Mondanám, hogy tágra nyílt szemmel bámultam a vásznat, mert annyira telitalálat volt a mozi. Nem fogom.
Szépen fényképezett, a CGI viszont már közel sem az igazi. A zene is lehetett volna erősebb és valahogy a vége csavar sem tett semmi olyat, amit nem láttam volna hasonló filmekben. Pl. a Lost-ban. Vagy a Kaptár sorozatban. Tudod, amikor kiderül, hogy.... az szpojler lenne.

- Vajon fogok még ezzel az fejjel pozitív hőst alakítani? Mondjuk öt éven belül...? (Walton Goggins)

Mellékszereplőként kap még két percet a mostanában hanyagolt komikus, Nick Frost, aki nem, mintha nem dolgozna, de Simon Pegg nélkül félkarú óriás. A másik, akit megemlítenék, Daniel Wu, aki a férfioldalt erősíti és legalább nem akartak ráerőltetni Larára semmilyen romantikus szálat - de igen, az elején, az indiai srácot, akit elvárok a második részben is. Szóval, talán nem véletlen, hogy kifejezetten Larához illő férfi karaktert nem erőltettek a forgatókönyvbe, hiszen még a végén szerelembe kellene esnie. (Ha nem teszi, a rajongók még azt hiszik, femináci a karakter, aki nem szereti a pasikat, pedig milyen durva lenne már, ha kiderülne sok millió geek álmáról, hogy leszbian?)
Amit elvárok a folytatástól, hogy a misztikus szál ezek után még erősebb legyen és a film elején látott ketrecharcos csajszival küzdjön meg újra, csak most derüljön ki, hogy már akkor legyőzhette volna, éppen csak nem akarta, hogy annak sérüljön a kis lelke. (Mivel Lara lelke totál erős, egyben van, neki nincs szüksége, hogy mindig bizonyítson! Akkor még a film végi nagy karakterfejlődést is megbocsátom, hogy milyen tökös... azaz, milyen erős női amazon lett belőle.

65%

Ha megnéznéd:
- Tomb Raider (2018)

Bizonyíték, hogy moziban néztük! Baba néha megbökött...


Fekete Róbert cikke: Tétova lelkek - Gummo (1997)

Fekete Róbert cikke: Tétova lelkek - Gummo (1997)



Rendezte: Harmony Korine

A 90-es évek az amerikai független film történetének legszebb esztendei közé tartozik. Olyan filmek készültek ekkor mint az Otthonom, Idaho, a Halott ember vagy a Kölykök, ez utóbbihoz szorosan kapcsolódik Harmony Korine első önálló munkája a Gummo, azaz a Tétova Lelkek. Ezt az idők során kultikussá érett alkotást mi is fémjelezné jobban mint Bernardo Bertolucci vagy Werner Herzog elismerése és az hogy ők akkoriban képesnek látták Korinet a filmnyelv forradalmi megújítására, más kérdés hogy ez nem igazán sikerült neki.

Kevés rendező fejében kavarognak olyan dolgok mint pl: egy túlsúlyos down-kóros lány aki szerető odaadással neveli játékbabáját és ezalatt jó amerikai polgárrá próbál válni vagy ott van még 2 jóbarát aki bicikliháton indul portyára, prédájuk pedig macskák melyek tetemét a helyi vegyesboltban teszik pénzzé. Még kevesebb rendező jut el addig hogy ebből filmet készítsen főleg nem 23 évesen. A Kölykök forgatókönyvét jegyző Harmony Korinenak azonban sikerült mindez és filmje a fent említett kettőn kívül még sok hasonló ,,finomsággal” kecsegtet. A film a múltban tornádó sújtotta Ohiói kisvárosban Xeniában játszódik, amit talán úgy lehet a legjobban leírni hogy Amerika fertője melyet felkavart a szél és még piszkosabban dobott vissza mint eddig volt. Akad itt transzvesztita néger törpe, egy székkel ádáz csatát vívó vérbeli amerikai, redneck paraszt, unatkozó, szexre és szeretetre vágyó kamaszlányok és persze macskák, többnyire olyan macskák amik nem élnek és mellé még a szereplők úgy néznek ki mintha különböző korszakok divatját és hajviseletét meghempergettük volna a Xeniai mocsokban. Ezeket a szélsőségesen aberrált, félresiklott embereket és az ő az életüket nem mindennapi módon mutatja be Korine. A film javarészt kézi-kamerás felvétel így nem meglepő ha a film megtekintése közben eszünkbe jutnak a dogmafilmek, ezek mellett a rendező gyakran alkalmaz olykor horrorisztikus elemeket is amik igen nyomasztóvá teszik az amúgy is nehezen emészthető filmet. A film epizódokba van elbeszélve és ezek az epizódok nem feltétlen kapcsolódnak egymáshoz aminek köszönhetően rendkívül töredékessé válik a film.

A film teljes egészét Nashville szegényebb környékein forgatták és a szereplők zöme is helyi, persze azért akadnak hivatásos színészek is mint Chloe Sevigny aki Korine akkori barátnője volt és a film készítésekor jelmez-tervezői feladatokat is látott el. Rengeteg munkálat volt a forgatás előtt ugyanis néhány ház annyira koszos volt hogy a stáb egyszerűen nem tudott a szeméttől és a csótányoktól a házba férkőzni. A környezet mellett az amatőr szereplők is mély nyomot hagyhattak bennünk, különösen a Solomont alakító Jacob Reynolds akiről a rendező azt mondta hogy nincs még egy gyerek a földön aki így nézne ki. Nos, ebbe vélhetően igaza volt. A Reynoldshoz hasonló fiatal szereplők játéka sokkal hitelesebbé teszi a filmet, de még így is sok az extrém túlzás a filmben. Ebben az egészben a legborzasztóbb viszont az hogy a Gummo bizony valós problémákról beszél és bár ezek erőteljesen el vannak túlozva látni mögöttük a szomorú valóságot, a posztmodern amerikai élet nyomorát. Az emberek közti kiüresedett kapcsolatok, az eutanázia, a családon belüli erőszak, a pedofília mind terítéken van.

Nem meglepő tehát hogy ez az epés amerikai mozaik nem ért el kasszasikert, viszont olyan emberek elismerését és rajongását vívta ki mint például Johnny Depp és emellé a Larry Clark köpönyegéből előbújt Harmony Korinet az underground cinema nagyágyúi és a filmvilág elismert személyeinek érdeklődésébe helyezte. A Tétova lelkek sötét, kíméletlen és szórakoztató alkotás mely nézése közben azt érezzük hogy egy kulcslyukon át titkon figyeljük mi folyik ezen a romlott világon. Macska tulajdonosok számára tilos a megtekintés.
10/8


2018. március 21., szerda

Az tükrön túl - Looking Glass (2018)

Az tükrön túl - Looking Glass (2018)


Rendezte: Tim Hunter

Megtekintés: Ritka ügyetlen krimi, ami a hajnali műsorsávban biztosítja a kényelmes, pihentető alvást.

Tim Hunter (Másodszor javítom nagybetűre a nevét... vajon tudat alatti kivetítés?) régi motoros és bár igaz, hogy zömében televíziós produkciókat készített, azért 80 munka az 80 munka. És ennek ellenére is azt mondom, talán nem véletlen, hogy a hetven éves rendező hosszú ideje csak szűkített költségvetéssel dolgozik. Egyszerűen semmi nincs ebben a filmjében, ami miatt érdemes lenne rá időt áldozni. Vagy mégis: Egy újabb Nicolas Cage blama, ha nem kedveled és a feleségét alakító - egyébként szerintem kifejezetten irritálóan hideg kisugárzású színésznő - Robin Tunney egy táncjelenetben végre úgy tud mosolyogni és nevetni, hogy szimpatikus lett. A jelenet végéig. Sajnos, saját hülyeségem, de egyszerűen sosem tudtam megkedvelni. Most sem.
Szóval, nem nézek utána, de ha ez a film bárhol moziba került, akkor onnan nagyon gyorsan kivették. Mert ez a történet és megvalósítás, mind a száz percében, unalmas és vállalhatatlan. Ketten írták. Kegyeleti okokból a nevüket nem említem meg itt, mert az imdb és a stáblista megtette. De minek.

Először is, a történet feleslegesen túl van bonyolítva. Így is unalmas. Felesleges karakterek, misztifikálás, igyekeznek úgy tenni, mintha, oszt nem.

A trailer egyébként nagyon ügyes, mert rendesen olyan érzésem volt, mintha egy "Elhagyott szoba" klónt tisztelhetnék ebben a celluloid hulladékban. A trailer, ha nem figyelek a szövegre, csak a képekre, olyasmit ígért, hogy egy házaspár megvesz egy motelt, amiben rátalálnak néhány olyan ablakra, amelyen keresztül beláthatnak a szobákba és szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak, azután indul a buli.
A film kb. ugyanaz, mint a trailer, csak két perc helyett száz.

- A te hibád, hogy játszunk ebben a szarban! - Na, neked sem kellett könyörögni!

Ray (Nicolas Cage) és felesége, Maggie (Robin Tunney) új életet kezdene, korábbi életüktől távol, miután kislányukat tragikus körülmények között elvesztették. A nagy ötlet, hogy vesznek egy motelt, amelyet Ray, mint ezermester karban tart, Maggie pedig néha beenged néhány vendéget, két tabletta vagy alvás között. Az előző tulajdonos hirtelen és olcsón adott túl az egész létesítményen, azonban nem akarja, hogy hőseink elérjék a vásárlás után. A helyi rendőri erő (Marc Blucas) napról-napra tiszteletét teszi náluk és valamiért nagyon szeretné az előző tulajdonossal felvenni a kapcsolatot.
Közben néhány szexmunkás és szexmániás tölti estéit az olcsó szobákban és gerjesztenek unalmas párbeszédeket. Történik is egy gyilkosság, amelynek nem lesz Ray a tanúja, de lehetett volna. Mert miközben a szemeteket szortírozza és a medencét is beüzemelte, rátalál egy titkos folyosóra, amely egészen az egyik szobáig vezet egy kétoldalú tükörrel, amely kukkoló üzemmódot segít elő. Természetesen nem unalmas az élete, mert csupa szexuális központú ember veszi ki azt. És némelyik, mintha sejtene valamit. De ez a szál nem vezet később sehova, pedig még egy lebujba is elmegyünk, hogy azután valakinek elkenje Ray a száját. Tényleg olyan, mintha valami nagy titok lengene körbe mindent, de Ray azt mondja: - Többet ne gyere hozzánk szobát kivenni!
És ezzel ez a történetvonal kipukkadt.
A szomszédos boltos is olyan furcsán néz, hogy azt hinnéd, tud valamit. A közeli punk-ok is véres jeleket festenek a falra, disznót dobnak a medencébe, és itt ez a történet szál is kihal.
Végül egyetlen marad, ami meg annyira kiszámítható és unalmas, hogy azt hittem, jön egy csavar a végén.
Nem jött. Két perc bunyó egy motelszobában és over.
Adjon neked 30%-nál többet, aki akar.

Cage, ennyire kell a pénz?

A film Mafab adatlapja: Looking Glass (2017)

30%

Ha megnéznéd:
- A tükrön túl (2018)

Ha megnézted véletlenül - direkt nem fogod - írd meg nekem a véleményed!
Az, hogy "Egynek elment!" az jelen pillanatban kevés! Fejtsd ki, neked mi tetszett benne!

A helyi kemény csávók. Szerepük semmi... Egyrendes balhéba sem keverednek hőseinkkel.

2018. március 20., kedd

Szörnyszülők - Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Anyu és apu - Mom and Dad (2017)


Rendezte: Brian Taylor

Megtekintés: Csak ajánlani tudom. Nicholas Cage amikor úgy ripacskodik, hogy megidézi a színész énjét.

Talán nem véletlenül jelentette ki Cage újságíróknak, hogy az utóbbi tíz évből az egyik kedvenc munkája a "Mom and Dad". Mert a sok tucatnyi értékelhetetlen vacak közül, ha nem is toronymagasan, de kiemelkedik ez a retró érzést árasztó kamara horror. A gyermekek elleni erőszak sokak számára kifejezetten síkos terület. Még horrorkedvelő fogyasztóknál is sikeresen verheti ki a biztosítékot, ha gyermek érintett a témában, legyen bár egy fiktív területről. A történet ereje pont az alapötletben van. Egyszerre apellál a nézők tudatos és tudat alatti védelmi rendszerére, ami miatt a film kifejezetten guilty pleasure lesz. Másrészt, meg hihetetlenül egyszerű az egész váz, amire felépítette Taylor a mozit. Utoljára hasonló munkának a horrorfilmes univerzumban a "Valami követ"-et éreztem, mert ott is egy végtelenül egyszerű motívumra épült a film és ennek ellenére zsigeri félelmeket ébresztett fel, mindamellett, hogy komoly gondolkodásra készteti a nézőjét. Mert valljuk be, mennyit lehet filozofálgatni azon, hogy egy maszkos gyilkos tiniket aprít? Nem sokat. Ellenben ha a saját szüleid fordulnak ellened, ott bizony már lehet braimstormingolni egy kakaó vagy sör felett. Pedig ez sem egy bonyolult alapötlet.

A történet nagyjából ki is merülne ennyiben. Az unalmas mindennapokat feldobja egy futótűzként terjedő erőszakhullám, amelynek áldozatai a gyerekek, míg az elkövetők maguk a szülők. Ősi, a génjeinkbe kódolt parancsokat ír tehát felül: az utód védelme. A film azonban néhány mondatban ad is egyfajta magyarázatot, ha figyelünk, hiszen a természetben jól megfigyelhető jelenségről van szó és semmi másról nem szól az egész, mint a biológiai körforgás egyensúlyban tartásáról. (Ismét egy mozi tehát "Az esemény" nyomvonalán, ahol a természet, a föld, a gaia visszavág az emberiségnek...)


Apa (Nicholas Cage) és anya (Selma Blair) tűrhetően megvan csemetéikkel, habár a nagylány (Anne Winters) hozza a szokásos kamasz allűröket (elzárkózás anyu elől, pénz csenés, fekete fiúbarát), a kisebb (Zackary Arthur) meg koporsónak használja apu szeme-fényét, - mert hol lehetne jobban tárolni egy haldokló kisállatot, ha nem egy gyönyörű sportautóban?, - amiért sok helyen elcsattanna egy pofon. Valamiért pedig, velük együtt, pont ezt a napot használja fel a föld teljes lakossága, hogy frusztrált dühüket levezessék a gyermekeiken. A családgondozó okj-s képzés iránti érdeklődés pedig az egekbe szökött...

Taylor korábbi filmjeitől nem voltam elragadtatva. A "Crank - Felpörgetve" egy percig sem komolyan vehető akció marhaság. A folytatása számomra már súrolta az élvezhetetlen kategóriát. A "Gamer - Játszma a végsőkig" jó alapötlete ellenére sem vett meg kilóra: kétszer kezdtem neki és kétszer hagytam abba a megtekintés kb. egy óránál, köszönhetően, hogy élvezhetetlenre vágták az akciókat. A "Szellemlovas" második etapja meg gyalázatos volt számomra. Szerencsére, a film megtekintése előtt nem néztem utána Taylor munkásságának, így meglepődtem, hogy valójában mennyire nem kezdő a filmezésben, de mégis, ez a filmje volt számomra az, ami jól elszórakoztatott.

Jól kufárkodik az idővel, mert kilencven perc alatt tudja elmesélni, amit látunk. Klasszikus rendezőket megidézően - pl. Hitchcock Madarakja - építi fel a forgatókönyvet és magát a filmet, ami már-már zseniális, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden történik a filmben. Az iskolai szekvencia kifejezetten erős. Bár Cage színészi talentuma sokak szerint kérdéses, Selma Blairnek meg talán sosem volt túl sok, a rendező mégis egészen sokat kihoz belőlük (Antal Nimród tette ezt "Az elhagyott szobában" Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal.). És még csavart is kapunk a végén, a befejezés is hagy gondolkodni, valamit Lance Henriksen is kap egy remek cameót.


Stílusát tekintve Taylor tökéletesen idézte meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatos thrillereit. A zenei világ sejtelmes, szintis, máskor remek betétdalokkal operál. A főcím pont akár egy grindhouse mozi. Kedvet is hoz a megtekintéshez. A fényképezés és vágás is dicséretes. A film lehet, hogy B, de annak a felső sávja. Talán Cage ázsióját sem adja vissza, ám bőven a vállalhatóbb munkái közé tartozik. Erre pedig nagy szüksége volt.
Ha szemfülesebbek vagyunk, rengeteg finom apróságra figyelhetünk fel a háttérben. Pl. a lakásban a falakon található, kispolgári élet szentségét "reklámozó" feliratok. Megtalálható még ezek mellett sok apróság, amelyik az amerikai életérzést és kispolgári életet hivatott jelezni: pincében, kapuzárási pánik hatása alatt vásárolt biliárdasztal, tipikus amerikai kocsi, amit szarrá törnek, ferde szemű bejárónő.
A mellékszereplők és karaktereik is eltaláltak, üresjárat sehol. A film másik pozitívuma sokaknak az lehet, hogy a véres téma ellenére nem használ különösebben véres gore effekteket, ízlésesen tálalja az erőszakot, nem lép át egy határt, pedig bevállalósabb rendező keze alatt, simán elmehettünk volna ebbe az irányba is, igaz, nem szükséges. Taylor forgatókönyve ugyanis rendkívül precíz és részletgazdag, a történet felépítését tekintve. Ezek után kíváncsi leszek, mivel fog legközelebb előrukkolni.

A film Mafab adatlapja: Szörnyszülők - Mom and Dad (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- Anyu és apu (2017)

2018. március 15., csütörtök

Expedíció - Annihilation (2018)

Expedíció - Annihilation (2018)


Rendezte: Alex Garland

Megtekintés: Nem mondom, hogy hatalmas csalódás, de kissé túltolták a filozófia faktort.

Négy évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy bemutassák Garland második filmjét az Ex Machina (2014) után, pedig az a sci-fi egy Oscar-díjat is besöpört, hetven egyéb más díj mellett. (Duplájára jelölték kb.) A második filmje, mondhatni nehéz szülés volt, hiszen az egyik fő producer, és a Paramount pénzügyi tanácsadója, David Ellison, komoly aggodalmát fejezte ki az első vágással kapcsolatban és erős változásokat kívánt eszközölni, hogy a film befogadhatóbb legyen a pórnép (értsd. egyszerű, amerikai átlagember) számára. Scott Rudin, a cég másik nagy hatalmú pénzügyi muftija azonban olyan mellszélességgel állt ki a rendező, Garland mellett, hogy végül kenyértörésre került sor, melynek köszönhetően a Paramount nem merte bevállalni a teljes mozis bemutatóval járó költségeket és munkát, inkább maradt hazai és kínai (Ők igen nyitottak az elvont megközelítésű filmekért.) piacon, míg egyéb sugárzási jogait átadta a Netflix-nek, akik viszont mintha kifejezetten kedvelnék a megosztó sci-fi mozik bemutatását. (Bright, A Cloverfield-ellenhatás, Spectral) Az "Expedíció" pedig kifejezetten megosztó film. Talán, ha elmennek kicsit akció irányba, esetleg nagyobb lenne a figyelem, ami most szinte teljesen elkerülte. Ennek ellenére egyelőre az imdb-n magas pontszámon áll, ám megtekintve, teljesen megértem, ha a szélesebb közönség elfordul tőle.

Plágium vádak:
Az idei Oscar mezőny egyik nagy nyertesét, "A víz érintését" érték vádak, hogy egy korábbi szellemi termékből sokat átemelt a mexikói rendező, del Toro. Nos, ha annak a filmnek felrótták, hogy plagizál, akkor az "Expedíció" is beállhat a sorba. Egyedül talán azért nem fogják olyan vehemensen támadni a film alapötletét és koncepcióját, mert sikertelensége miatt nem jut el annyi nézőhöz, így elkerüli a média figyelmet, ami miatt nem érdemes kikezdeni, pedig Jeff VanderMeer 2014-es könyve, mint alap, egyértelműen nyúl olyan elődöktől, mint az "Evolúció" (2001) vagy a "Stalker" (1979), "Solaris" (1972), összegyúrva azok fontos darabjait, olyanokkal, mint a fesztivál-kedvenc Monsters (2010).
Azután még olyan mozik is megidéződtek számomra, mint a hasonlóan filozofikus és nyomasztó befejezésű "A gömb" (1998) Tetten érhető hatása a filmzenében, a szereplők elvesztésében vagy a számomra kicsit idegenül ható feliratozásban, amely kirántja a nézőt a varázs alól és egyértelműsíti, hogy egy tagolható filmet látunk.

A filmhez nagy mennyiségű filozofálgatást tettek hozzá, amely lassú párbeszédekben, szép és kitartott háttérképek mutatásán és elvont filmzenén érhető tetten. Ha azonban elvesszük azt, amit a film talán mondani szeretne, akkor egy unalmas, lassú és nehezen emészthető fantasztikus filmet kapunk, amelynek a befejezése pofátlanul egyszerű és kiszámítható, beleértve a pesszimista befejezést is, amit szintén láttunk már minden második űrből jövős, támadós moziban. Szóval, még csak nem is sikerült valami igazán újat mutatnia a filmnek. Komolyan nem értem, Natalie Portman, aki, mint tudjuk, csak igazán, számára értékes forgatókönyvekre mond igent, vajon miért állt bele ebbe a projektbe? (Megkockáztatom, Garland előző filmjének díjesője is birizgálta a színésznő fantáziáját. Talán bízott abban, hogy összekaparhat egy Golden Globe-ot, mint Alicia Vikander, a női android alakításáért.) Azonban nem úgy tűnik, hogy Garland kedvelné a nőket... Az "Ex Machinában" a nők csupán külső lepelként funkcionáltak, itt meg egy igazán kedvelhető karaktert nem kapunk belőlük, aki esetleg mégis szimpatikus lenne, azt elsőként ragadja el a forgatókönyv.
Lena (Natalie Portman) figurájának egyetlen pozitívuma, hogy végtelenül szereti a párját, akiről azt hitte, elveszítette, bár, ezen a tényen is sokat puhít az, hogy ettől még képes lefeküdni egy kollégájával, miközben gyötri a bűntudat. Szóval, akit kedvelnünk kellene, azt sem tudjuk igazán megszeretni. Ez viszont csak abban az esetben járható út, ha a forgatókönyvnek célja, hogy elidegenítse a nézőt a karaktertől és a befejezéshez ily módon még plusz nyomasztó töltetet adjon hozzá. Ha a cél ez volt, akkor viszont rendben van.


Másik fontos Star Wars színész, aki jelenlétével emelné a film ázsióját, azonban karaktere pont olyan elidegenítő módon került bele a forgatókönyvbe, hogy vele és érte sem tudunk izgulni, az a férj, Kane (Oscar Isaac). Őt főleg flashback jelenetekben láthatjuk vagy épp kórtermi ágyon fekve. Nem túl hangsúlyos szerep, de ha már Isaac benne volt a rendező korábbi filmjében is, kabalából ide is elhozták.

A történet:
Az eredeti történet egy regénytrilógia része. Vandermeer Nebula díjas regényének  főszereplője négy nő, akiket egy x elnevezésű területre küldenek be, hogy feltérképezzék azt.
A film sok ponton eltér a regénytől, hiszen igyekeztek a lényegi dolgokat átemelni egy egész estés változatba. Ezért is olyan elnagyolt a vége, pedig a játékidő engedte volna, hogy gyorsan haladjunk.
Egy meteor csapódik be valahol Amerikában, eltalálva egy világítótornyot. Az épület körül ezek után megváltozik a fauna - tiszta Stalker - és egyre terjedelmesebb lesz. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a terjeszkedő világ nem hozna magával halálos veszélyt. Amerikai kutatók igyekeznek válaszokat találni a jól behatárolt területtel kapcsolatban. Lena és társainak csapata már nem az első expedíció, amelyik behatol ebbe a világba és igyekszik információkkal elhagyni azt, azonban az x területen tapasztaltak jóval meghaladják az emberi elme határait.
Lena végül biológusként azért csatlakozik a csapathoz, hogy megtudja, mi történt a férjével, aki már megjárta ezt a poklot és miután visszatért - van itt egy kis Solaris csavar - már nem volt ugyanaz.
A csapat tagja mind nők, mivel úgy vélik, mentálisan erősebbek a férfi felfedezőknél. A vezetőjük Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh), aki szintén a titkokat akarja felfedni. Ahogy egyre mélyebben jutnak be a zónába, mind jobban hatalmasodik el rajtuk az őrület, vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó?


A film összességében rendben van, csak egyszeri nézőnek megterhelően unalmas, főleg, mivel nem durran nagyot. A fényképezés gyönyörű, nagyon sok szép felvételt láthatunk, remek vágásokkal, kamera mozgásokkal, gyönyörű beállításokkal. Erre nem lehet panaszunk.
A filmzene egészen elképesztően sikerült, kihasználva a számítógépek adta lehetőségeket. Geoff Barrow és Ben Salisbury második közös munkája remekül játszik alá a látott képeknek. Szerencsére, bár nem mindig csinálják így, jelen esetben a film zenéjéből illesztettek be a trailerbe is.

Garland filmje moziban megtekintve tényleg megterhelő lett volna, de a Netflix-nek köszönhetően már megtekinthető.

Cikk a creepyshake oldalán: Megjelent a könyv magyarul!

A film Mafab adatlapja: Expedíció - Annihilation (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Expedíció (2018)

2018. március 8., csütörtök

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)


Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)



Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 
Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.


Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.
Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 
És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.
Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.


A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?
Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)


Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!



Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)