2017. január 10., kedd

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)

Előjáték egy csókhoz - Prelude to A Kiss (1992)


Rendezte: Norman René

Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.

Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában:
Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t.
Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.

Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.

Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.


Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött!
Ryan testébe pedig egy öregember.
Woody Allen szétcincálta volna a vásznat.
Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.


Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba.
Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???

45%

Ha megnéznéd:
- Előjáték egy csókhoz (1992)

A film zenei agyagából szemezgetve: Prelude to A Kiss (1992) - Soundtracks and You!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: