2016. október 25., kedd

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)


Rendezte: David Yates

Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.

Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?

Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan...  kimódolt?


Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.

Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.


Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)

Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?

Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.

Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...

60%

Ha megnéznéd:
- Tarzan legendája (2016)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: