2016. június 8., szerda

Az ajtón túl - The Other Side of the Door (2016)

Az ajtón túl - The Other Side of the Door (2016)


Rendezte: Johannes Roberts

Megtekintés: Nem túl fifikás és érdekes horror, de rajongóknak tetszeni fog.

Én nem rajongók a pillanat-paráért, amellyel ezek a mozik ijesztgetni próbálnak. Számomra sok értéke nincs egy jump scream-nek, amikor attól riadok fel a félálomból, az amúgy unalmas mozi alatt, hogy egyszerre ugrik a vászonra egy démon vagy szereplő és közben hangeffekttel robbantják be a fülembe a pillanatot, mondjuk egy hegedűtussal. Olcsó, bazári ijesztgetésnek tartom ezt. Mint amikor egy kisgyermek felnéz rád a babakocsiból, mosolyog, te közel hajolsz és rákiáltasz, hogy; "Búúúúúú"! - lehet, hogy a vérnyomásod megugrik egy pillanatra és a szíved talán két szinttel hangosabbat dobban, de ha csak ennyit tud egy film felmutatni érzelmek kiváltása terén és a történet sem tesz hozzá, akkor a filmet olyan gyorsan fogod elfelejteni, mint ahogyan megnézted: kb. másfél óra múlva. (Vagy szenilis vagyok...)

A másik, amit a filmmel kapcsolatban még megemlítenék, hogy a két kedvenc sorozatom színésznői folyamatosan igyekszenek a szűk képernyőről a mozi mainstream világába átvándorolni - több-kevesebb sikerrel - amit arra is merek alapozni, hogy az elmúlt pár hónapban négy filmet is láttam - és ki tudja mennyit nem - amit mostanában készítettek - miközben még a sorozatuk is fut és van, amelyik még benne van - és nagyjából mindegyik valahol a horror műfajban teljesedett ki és megtekintés után - finoman szólva - nem voltam elájulva sem a teljesítményüktől, sem a mozik minőségétől.

Natalie Dormer az Éhezők viadalában inkább dekoratív félstatiszta volt, de "Az erdő - The Forest (2016)" már egyértelműen főszerepet hozott és egy sablonos, unalmas és egy nem túl erős csavart a film végén. Pozitívum, hogy Dormer arca kedves és a bokája többször kivillant a mozi során. Ha már először a Trónok harcát hoztam szóba, akkor említésre érdemes még a szintén ebben megjelent Rose Leslie kamarahorrorja, amely végül elmegy a sci-fi vonal felé: A nászút - Honeymoon (2014)
A "The Walking Dead" csajai közül pedig a Maggie-t alakító Lauren Cohant sikerült észrevennem "A fiú - The Boy (2016), de itt szomorúan vallom meg, hogy a film annyira nem kötött le, hogy az első hetven percet gyakorlatilag áttekertem. A vége hozott némi izgalmat, csak mivel a "Fekete karácsony - Black Christmas" című horror és Remake-je már ellőtte számomra a film egyik fordulatát, annyira nem vonzott be magába a film, a remek hangulat ellenére sem. (Lehet, kezdek kiöregedni kedvenc műfajom rajongói tömegéből?)
Most pedig Sarah Wayne Callies igyekszik megfelelni a zsáneren belül egy kísértetes moziban, amelyben férjét az amúgy remek és mostanában alig látott - magam nevében jelentem ki - Jeremy Sisto-val van együtt, akit évekig nem láttam, viszont ideje korán befejezett sorozatába, a The Returned-be sikerült belecsúsznom.

Wayne Callies-t "A szökés" sorozatban kedveltem meg, mert számomra új arc, fiatal és gyönyörű szemű volt, ráadásul a sorozat az első felében elég jól pakolászta a thriller és akció paneleket, plusz a börtönorvos karaktere is elég jól el lett találva. Utána, valahogy, ha belefutottam Wayne Callies-be, sikerült olyan mozikat választania, amelyek vagy érdektelenek voltak a számomra, vagy olyan negatív figurát alakított, hogy direkt örültem, mikor végre - 35 epizód után - megszabadultunk tőle. Mostanra már szemének csillogása sem tud annyira elvarázsolni.

A film egyik legkamubb ijesztése.

Jeremy Sisto-t korábban ismertem meg. Már első megjelenése elég volt számomra, hogy emlékezetes maradjon, mivel egy brutális sorozatgyilkost alakított Stephen King után Amerika talán második legismertebb horrorgyárosának egyik horrorfilmjében, Dean R. Koontz "A rejtekhely" című horror-thrillerében, amelyben a főszereplők nem csupán idegesen kiabálva menekülnek, hanem fegyvert ragadva erednek a gyilkos nyomába, pedig egy középosztálybeli házaspárról van szó csupán, akiknek tini lányát elrabolta az akkor még maga is nagyon fiatal Sisto. Később komédiákban és horrorfilmekben találkoztam a nevével, majd eltűnt és most, hogy beért negyvenes lett, ismét belebotlottam. Telik az idő...

A film elején Maria (Sarah Wayne Callies) és férje, Michael (Jeremy Sisto) boldogan élnek valahol Indiában, majd hat évet ugrunk az időben, hogy tanúi legyünk, mennyire elromlott minden. Pszichológiailag elég hiteles a jelenet - okát később tudjuk meg - mikor Maria hajnalban egy rossz álomból felébredve a mellette békésen alvó Michael kiabálva felveri: "- Hogyan tudsz ilyen békésen aludni?" - vágja a fejéhez, hiszen fiúgyermekük megfulladt egy szerencsétlen autóbalesetben és ezen Maria nem volt képes túltenni magát. Michael és lányuk az apró Lucy (Sofia Rosinsky) igyekeznek eltemetni a fiú emlékét, viszont Maria még nem békélt meg az elvesztésével.

Házvezetőnőjük, Piki (Suchitra Pillai) - a színésznő az első megjelenésében kísértetiesen emlékeztetett engem az Ómen első részében látott házvezetőnőre, Mrs. Baylockra, de később már nem annyira - aki egy kis Indiai faluból költözött a nagyvárosba, miután Maria sikertelen öngyilkossági kísérlete miatt kórházba kerül, felajánlja neki utolsó lehetőségként, hogy lelke megnyugodjon, hogy elárulja neki, hogyan tudna még egyszer beszélnie a gyermekével és örökre elbúcsúzni tőle, ha már a baleset alatt erre nem volt lehetősége. Csupán egyetlen kikötése van a procedúra alatt; Maria nem nyithat ajtót a templomban, ahova utaznia kell, miután a gyermeke megszólította őt az ajtó túloldaláról, mert azzal megnyílik a világ a gonosz előtt.

Találd ki, mi fog történni!

Igen. Kinyitja... (De aki negyvenes, nem lepődik meg ezen. A "Ne tedd!" alapkonfliktusi helyzetet teremtő erű akármelyik filmműfajban. A horrorban kiváltképp. Vegyük például a Szörnyecskéket. Ott három szabály is volt és persze a főszereplők mindhármat sikeresen megszegték. Vagy emlékezünk még a Tarantino, Rodrigez páros filmjeinek egyik kamu trailer-ére, amelynek már a címe is csak nemes egyszerűséggel "Don't!" volt?)

A film innentől pedig lassan átmegy a klisés, rémisztgetős horrorfilmbe. Ha esetleg a rendező meghívta volna akár csak egy rövid szerepre a korábbi kedvenc színészét, Dominique Pinon-t, feltételezem, még az is sokat dobott volna a film megítélésén, hiszen Pinon ugyan nem nézőmágnes, de filmes jelenléte elég erős és életre kelti a karaktereit, ha más nem azzal, hogy vág néhány fura grimaszt.

Szóval, a kapu megnyílik és ezzel elszabadul valami gonosz. Amennyire tetszett a hajnalban felriadó és férjverő Maria, olyannyira volt hiteltelen számomra, hogy egy ilyen egyértelműen mágikus és világon túli kaland után Maria hazatérve kijelentse, hogy végre megnyugodott. Ezt akkor hinném el, ha szépen elbúcsúzik Oliver szellemétől, majd reggel felébred és megtisztulva hazamegy. Nem úgy, hogy felzaklatja a gyermek hangja - aki olyan, mintha csak az ajtó túloldalán sírdogálna - és végül az intelem ellenére feltépi azt, hogy azután egy helyi törzs barbár törzs tagján kívül senkivel ne fusson össze a hajnali csendben. Mert Maria, aki eddig labilis volt, majd pont ezek után nyugodna meg.


Mindenesetre hazatér és kész új életet kezdeni. Az új élet azonban pusztulással érkezik és kb. három percenként egy ijesztgetéssel. Volt sikerültebb pillanat is és kiszámítható is és olyan is, amelyik nem fut ki sehova. Pl. amikor a tévét néző Lucy mellett megjelenik a halott gyermek szelleme és egy hangot is tolnak alá, hogy te, a néző összeszard magad. De Lucy még csak rá sem pillant - pedig húsz centire van az arcától - és egy vágás után már fürdeni látjuk. Hát, ha ennyire tellett a szellemnek, hogy beletolakodjon egy kislány aurájába, hogy azután ne hozza rá a sikítófrászt, legalábbis abban a jelenetben, akkor elgondolkodom, most kit akarnak helyzetbe hozni? A szereplőket, akikkel elvileg az esemény történik, vagy a nézőt. Úgy vélem, hogy a nézőt úgy kell ijeszteni, hogy azért a jelenet benne maradjon a karakterek világában. (Egy horrorfilm felénél pl. a gyilkos kiszólna a nézőknek, hogy meg fogja ölni a következő szereplőt, az eléggé kirángatná a nézőt a hangulatból, nem igaz, kivétel, ha ez a fajta kikacsintás végig jelen volt a mozi alatt. Nos, itt a szellem megjelenése a kislány mellett, de annak reakciója nélkül, üres pufogtatás csupán.)

Aztán van még rengeteg utalás más filmekre, amik hasonló témákról szólnak. Van utalás a Dzsungel könyvére is, ha már India. Gondolom, hogy Amerikai átlagnéző be tudja magának helyrajzilag lőni, hogy kb. merre is játszódik a film. A gonosz Myrtu istenség materiális megjelenését az a pantomimművész Javier Botet alakítja, aki több tucat filmben alakított ijesztő figurákat, nem egy esetben akár női alakot is. Itt is remek, ahogy kinéz, csak valahogy olyan már, mintha a hasonló történetű filmekben mindig ugyanaz a megjelenés riogatná a jónépet, esetleg más öltözetben. De kapkodnak a kezek, idegesítő morgás és hosszú haj jellemzi ezeket a gonosz identitásokat. Így viszont semmi nem különíti el őket a többi hasonló rémségektől és így elég nehéz nívósnak, egyedinek lenni. Freddy Krueger sikerének egyik oka, hogy teljesen egyedi, jól megkülönböztethető volt a többi gyilkos rémség között. Nem véletlen, hogy ha esetleg a gyilkos alakjából nem tudnak valami nagyot kihozni - mert esetleg egy ember az - akkor a minimum, hogy legalább a maszkja legyen eltérő, ijesztő, maradandó.
Ebből a szempontból a film elég átlagos. Csak most japán helyett Indiában járunk. A lényeg nagyjából ugyanaz.


Azért, hogy ne csak a szellemektől kelljen tartanunk, bár, végig sejtettem, hogy csak terelés, de megjelenik egy titokzatos bennszülött törzs is, akik annak ellenére, hogy Indiában járunk, inkább tűntek Ausztrál őslakosoknak és igyekeznek elhitetni velünk, hogy Maria több oldalról támadható. Azonban tapasztalt nézőt nem lehet ilyesmivel átverni.

Aztán ott van a gyilkosságok kérdése is. Van aki a slashert kedveli és a filmenként meghal mondjuk harminc színész és statiszta. Másnak elég, ha kb. fél tucatnyi áldozat van. Van akinek meg már az is elég a hajnali ágybavizeléshez, ha kb. egy embert bír a forgatókönyv kinyíratni. Én valahol a középutat szeretem, ezért az ijesztgetős-szellemes filmek nem a szívem csücskei. Ez sem varázsolt el azzal a pár áldozattal, főleg, hogy volt, amelyik nem is biztos, hogy az volt. Talán csak hallucináció, emlékvillanás vagy álomtöredék. Ez a vérhez szokott szervezetnek édeskevés.

Ettől függetlenül van hangulata, szép a fényképezés. A befejezés meg kiszámítható, mégis van benne csavar.

65% - Bár, műfajon belül.

A cinegore oldal kritikája: A Z  A J T Ó N  T Ú L


Ha szeretnéd megnézni: A Z  A J T Ó N  T Ú L

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: