2015. október 7., szerda

Kult: Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)


Rendezte: Woody Allen

Megtekintés: Fiatal koromban sokkal nagyobbat ütött. Persze, akkor még nem keveredett szex-botrányba a zseni. Ettől függetlenül, egyszer, hangulattól függően, érdemes megnézni.

Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mennyi a filmből Woody Allen zsenije, hiszen a végső vágást Ralph Rosenblum-nak köszönheti, hiszen a producerek hatására Ralph győzte meg arról, hogy az eredetileg sokkal borongósabbra vett hangulatot és befejezést - melyben egy menekülés közben lövik szitává Virgil Starkwell karakterét - változtassák meg és készítsenek egy ál-dokumentumfilmet, amelyben több a humor. Végül, mivel a film inkább jelenetek sorozata lett volna, feljavították az egészet a narrátor szöveggel, így adva egységesebb fazont a mozinak. Woody Allen elégedett volt a végeredménnyel és további filmekben vette igénybe Rosenblum kreativitását. A film elkészítéseben, másodrendezőként (néhány szabad felvett jelenet) részt vett Walter Hill is, aki a hatvanas évek végén néhány filmben segédkezett, hogy végül legyenek rendezői tapasztalatai, mire 1975-ben elkészíthette első saját filmjét, "A nagy bunyós - Hard Times"-t. Tudjuk, végül merre fejlődött.

Allen rendezése ötvözi magában a szkeccsfilmek mozaikszerűségét, a dokumentumfilmek narratíváját és rengeteg burleszk elemet. Humora itt még nem forrt ki teljesen, szövegei később lesznek sokkal erőteljesebbek. Néhány jelenetben kifejezetten olcsó humorral operál, viszont vannak benne abszurd pillanatok is, amiket úgy épít bele a történetbe, hogy alig vesszük észre, hogy valami nem stimmel. (Mikor taposná meg egy bíró a vádlott szemüvegét, ha nem Allen-nél?)
Amire már itt képes volt Allen, hogy olyan szöveget írjon, amely a popkultúra része legyen. Nálunk is egy időben sokan idézték, bármilyen összefüggésben a "Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" mondatot.
Plusz a zsidó éntudat. Nem bírja kihagyni a filmből, ami főleg külsejének köszönhető. Vaksi, nyüzüge Móricka. Ennél a filmnél már hozza a szokásos figuráját, az egyszerre elesett kisembert, aki nagyot mer álmodni és sokkal okosabbnak hiszi magát, mint környezet. Azután rendre felsül. Akár egy vörös Chaplin, a keménykalap és a bambuszbot nélkül.

A jobb szöveges poénok közé néha becsúszik pár butább poén is, amik alapja az egyetemes burleszk műfaja.

Virgil Starkwell (Woody Allen) piti kis bűnöző, aki lassan araszol felfelé a szamárlétrán, és ezért rendre börtönbe kerül. A folyamatos fegyház ki-be járkálás közben megismeri a kedves és ártatlan Louise-t (Janet Margolin) akit ahelyett, hogy kirabolna - mivel az utolsó pillanatban a lány észrevenné mire készül és inkább elhalasztja a dolgot... - elcsábítja, majd feleségül veszi. A lány kezdetben nem tudja, hogy udvarlója mivel foglalkozik, de mikor később rájön, akkor is mellette marad.
Virgil történetét a néző narrátoron és riportalanyokon keresztül ismeri meg. Az egész film szerkesztése kifordul magából, hiszen olyan eseményekről látunk felvételeket - Virgil élete - amelyekről nyilván nem készülhetett volna képi anyag. Ez a megoldás mégis tökéletesen működik a filmben, olyannyira, hogy az egyszeri nézőnek fel sem tűnik, hogy vajon ki készíthette a felvételeket. Ne felejtsük el, hogy vannak olyan dokumentum filmek, amelyben a kamera követi a szereplőket és megmutatja életüknek egy részét. Ez itt csupán azért nem lehetséges megoldás, mivel a film visszaemlékezés Virgil életére, anélkül, hogy valamikor tudták volna, elkészül a mozi. Ezért valójában egy fiktív bejátszásokat látunk, amik nem készülhettek volna el. (És el is jutottunk a sci-fihez!) :)
Hogy a dokumentumfilmes hatást felerősítsék, a képsorok között megszólal figurák csupa olyan alak, akik Virgil életének részei voltak. Szülők, barátok, sittes társak, rendőrök, tanárok.
A befejezés pedig az egész történetet lógva hagyja, hiszen végig úgy beszélnek a főszereplőről, mintha sejtetnék, hogy már nincs közöttünk, ám ez nem egyértelmű. Az utolsó képsorok azt erősítik fel, hogy szimplán igen hosszú időre rács mögé kerülhetett.

A szülők csak így vállalták a szereplést...

A rendezés, amennyire a mozaikos narratíva engedi, összeszedett és lineáris. A film zenéje - Marvin Hamlisch - eszméletlenül hangulatos és jól kiegészíti a jeleneteket, akár melankolikusabb akár akció-dúsabb képsorokról van szó. Hamlisch odatette magát a forgatáson, amit Allen állítólag olyannyira nem értékelt, hogy a zeneszerző egyszer még sírógörcsöt is kapott, amikor bemutatott pár tételt a rendezőnek, aki azokat a legkisebb érdeklődés nélkül nyugtázta. Művészek... Még 1971-ben megpróbáltak együtt dolgozni a "Banánköztársaság - Bananas" forgatásán, azután nem erőltették a közös munkát.
A színészek erős közepesek. Itt még nem dolgozott akkora sztár-brigáddal, mint később megszokhattuk. Ma már kérés nélkül ugranak Hollywood nagy nevei, hogy vele dolgozhassanak.

75%

Woody Allen a külsejéből eredő poénokat is beforgatja a filmbe. Ez például nem egy jelenet, hanem csak egy pillanatkép a bűnöző Starkwell-ről. Sok mindent el lehet ránézésre róla mondani, de, hogy egy bűnöző zseni, azt nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: