2014. október 31., péntek

Vers: Szegény Magyarország

Szegény Magyarország (by Fekete Tamás Jerryco)
Este van, este van,
ki-ki nyúl a lomba.
Csöves tapogat, vaj'h mit rejt,
a kitett kuka gyomra?
Fal mellett, márványon,
nyugszik a jó öreg,
Lakása, sosem volt,
Kihűlt testet hoz a regg'.
Emberek, polgárok,
fásultan csak mennek,
Egy tekintet sem esd,
a fekvő jóembernek.
Napjaink, csekkjeink,
Számolva, s számolatlan.
Ami kis vagyonom volt,
Politikusainknak adtam.
- Éhes vagyok, szól hozzám,
szinte bárki, ki kisebb nálam.
A szegénység mértékétől,
a 4-es metróba, esik le az állam...
Adósság-hátizsák,
nyomja el a vállam,
Nekem fáj, hogy mivé lett,
Mára ez az állam!

2014. október 28., kedd

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)


Rendezte: Marc Lawrence

Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.


A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???

Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.

Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.


Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.


Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.

A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.

75%


2014. október 27., hétfő

Annabelle - Annabelle (2014)

Annabelle - Annabelle (2014)


Rendezte: John R. Leonetti

Olyan Fűrészes és Halálos hallgatás hangulatom van...
Általában egy spin-off vagy prequel jó esetben sokat hozzá tud tenni egy mozifilm mitológiájához. Az Annabelle-nek is elvileg az lett volna a "szerepe" vagy "értelme", hogy egy jól működő, már sikeres horrorfilm mellé téve, kibogozzon sok, nézőben felvetődött kérdést, már ha érdekli őket egyáltalán, amit a sikeres filmben - Démonok között - láttak. Megtekintése után, ki merem jelenteni, hogy az Annabelle ennek nagyon nem tett eleget. Ami rosszabb, nem maradtak kérdéseim. Mert a továbbiakban már nem nagyon érdekel Annabelle, a sátáni erőktől megszállott baba sorsa.
Miért?
Mert az egész történet ötlettelen, ami meg van, olyan, mintha visszaköszönne valahonnan, ennél lényegesen jobb, izgalmasabb filmekből. A film egyetlen pozitívuma, hogy a rendező korábban operatőrként dolgozott, ezért elég szépek a képek, beállítások, ami miatt a film egyszer élvezetes szórakozás lehet, éppen csak hiányzik belőle az, amitől a horrort én horrornak aposztrofálnám.
Egyszer, kétszer sikeresen megrémít - sokban köszönhető ez a fény és hangeffekteknek - ettől függetlenül nem lesz maradandóbb élmény, mint amikor megvágjuk az ujjunkat. Egy óráig sajog, azután dolgozik a szervezet és másfél óra múlva már fel sem tűnik, megfeledkezünk róla. Szerintem, ha most nem írnék a filmről egy hét múlva semmire nem emlékeznék belőle. Ez biztos, hiszen a lényegesen izgalmasabb testvérfilmjéről is elég gyorsan megfeledkeztem, pedig abban jobban jelen volt a horror faktor, erősebbek voltak a színészei és izgalmasabb volt a története is.

Most őszintén, ki vesz ilyen babát a gyerekszobába???

Mia (Annabelle Wallis - véletlen névegyezés) tipikus überische amerikai háziasszony, valamikor a hatvanas évek végéből. Tévé már van, mobil náne. A ruhák egyszerű darabok, színük pasztell, a frizurák egészen visszafogottak, ha emlékszünk még, mi dívott akkoriban...
Férjével, Johnnal (Ward Horton) éldegélnek egy unásig ismert kisvárosban, ahol a hétvége délelőtt a templomé, a házak egymásba esnek, közöttük talán ha egy papír vékony tuja vagy élősövény húzódik. A kocsik a feljárón, kölykök kerékpároznak kacagva a széles utcán, az apukák locsolócsővel fröcskölik a verdát, anyu pedig az ajtóból kiabál: - Vacsora!
Mia és John kissé félszegen igyekszik beilleszkedni, hiszen első saját ház, első gyerek, első jó állás a férjnek, első... kísértetjárás.
Mia állapotos. Babát vár. John pedig nagyon szereti, ezért mielőtt a kis jövevény megérkezne, összegyűjtötte Miának a kedvenc babakollekcióját, melynek érkező, utolsó darabja: Annabelle.
A baba inkább csúnya és rémisztő, mint gyermeknek való ideális játék. Ettől függetlenül csak egy gyűjtemény része; helye van a polcon.
Mi kell még a csendes kisvárosi élethez?
Egy pisztoly vagy puskalövés. Egyik hajnalban valakik megtámadják a szomszédokat és mielőtt a Gordon család kihívhatná a rendőrséget, két szektatag hozzájuk is ellátogat. A végeredmény vérfürdő, két halott sátánista és egy késszúrás Mia pociján.
A szerencse nehezen pártól el tőlük: a babának semmi baja (A pocaklakó babának) , ügy lezárva.
Ettől függetlenül, ördögi erők kezdik pisztergálni a kis családot. Mire érkezik a baba, Mia paranoiája hatalmasra nő, ám mivel férjecskéje társ a megértésben - sok filmben kézlegyintéssel hárítják el a főszereplők látomásait - hirtelen egy apartmanházban találjuk magunkat, hisz ott nem fogják őket kísérteni a múlt véres démonai.
Nincs illuzió, mert fognak.
A démon magába a babába költözött, így hiába pakoltak dobozokba mindent, hogy máshol kicsomagolják, kéretlen harmadikként Annabelle baba is velük tart. Pedig, mintha apa már kidobta volna...



A film egyetlen nagy hibája, hogy - és ebből nő ki a többi hiányosság - nem túl ötletes.
Kapunk egy befo***ós liftes jelenetet, meg egy egészen hangulatosan rendezett szomszéd gyilkosságot, de a puskapor nagyját a film elején ellövik, utána meg már unásig ismert panelokból, kevés igazi félelmet keltő jelenettel dolgoznak.

James Wan ugyan ebben a filmben producerként van jelen, de korábbi munkásságát ismerve, annyira markánsan van jelen a stílusa, hogy merem állítani, a forgatás alatt végig mereven fogta Leonetti kezét, aki sokkal jobb operatőr, mint rendező. Wan világa ettől függetlenül tagadhatatlanul érdekesebb, mint az Amerikában futószalagon gyártott horror műfaja alatt lavírozó egyéb produkcióknak. Ezért lesz az Annabelle egy rövid idő alatt, viszonylag gyorsan megtérülő, egyszezonos mozi siker, aminek csupán a neten terjengő negatív kritikák fognak kicsit keresztbe tenni.

Nem kívánom nagyon lehúzni, mert bár többet vártam tőle, egyszeri szórakozásnak bőven elmegy.

Figyeld:
- az Perez atya (Tony Amendola) nem túl markáns szerepe.
- Alfre Woodard, mint olcsó és kényelmes megoldás a kimenetelt illetően. Úgy éreztem az ő karaktere is kissé elnagyolt.
- Bár a film végén kitérünk a Démonok között-ben megismert démonüző házaspárra és Annabelle elvileg már bekerült az üvegkalitkába, ettől függetlenül még elképzelhető valamilyen hasonló folytatás. Szigorúan DVD-n!
- A film hatását komolyan rombolja, hogy a gyilkos babás adut már több filmben ellőtték a nyolcvanas, kilencvenes években és ezek közül a legsikeresebb - Chucky - A "Gyerekjáték" sorozatban, egész sorozatot is kapott.
- A varrógépes jelenet sikolt egy ujjba szúrásért.

Amit az Annabelle adhat, már megadta nekünk Chucky, több vérrel.



40%

2014. október 25., szombat

Színházlátogatás: Madách - Mamma Mia!

A színház, még a rohanó világunkban is egy nyugodt programnak minősül. (Leszámítva a szünet alatti büfés tolongást.)
Nem térek ki a jegyvásárlásra, mert lusta ember lévén, ezt simán áthárítom a nálam rutinosabb partnerekre.
- Van kedved megnézni közel fél év múlva, október 24. pénteken a Mamma Miát! ?
- Hogy a viharba ne...? (Esett az eső, de a vihar elmaradt.)
A fél év elrepült és eljött a nagy nap. Péntek is volt, 24. is.
Autóba gyűltünk és a szürke városon, nem kevés sávot váltva eltempóztunk a Madách színházhoz. Parkolóhely keresésre több időt szántunk, mint a tömeg között beevickélésre. Jó helyet találtunk.
A kabátokat leadtuk az ingyenes (!!!) ruhatárban.
A jegyet nem kérték - ezt, nem nagy tapasztalatom okán kissé értetlenül konstatáltam - ezért akadálymentesen jutottunk a helyünkre. Pontos megnevezése, erkély, jobb.
Nem a legjobb ruhám volt rajtam - olyanom nincs - ennek ellenére, azért nem éreztem kívülállónak magamat. Azért egy nyakkendőt kéne vennem. Addig megteszi a nyakamba csomózott, enyhén buzis, enyhén ál-intellektuel külsőt kölcsönző sálam. (Szeretem ezt a fekete rongydarabot.)


Az előadás - a 600Ft-ért kapható programfüzet ismertető szerint - Benny Andersson és Björn Ulvaeus Zenéit és dalszövegeit dolgozta fel, ugyanakkor felsorolni is nehéz, ki mindenki vett részt az eredeti musical életre keltésében, majd a nézők szerencséjére, magyarításában.
Elég annyit mondanom, hogy a nagy sikerű hollywoodi mozi, a Mamma Mia! hűségesen színpadra formált adaptációjáról van szó, melyben Meryl Streep és Pierce Brosnan brillírozott. Ami egyrészt azért lehetett nehéz, mert Brosnan nem egy dalos pacsirta, másrészt meg, bár Streep karrierjében megtalálható némi zenés/zenei filmes múlt, azért ha a nagy sikerű ABBA slágerek fülbemászó dallamaira gondolunk, nem feltétlenül az ötvenes éveinek végén járó Streep jut először eszünkbe, hanem a két svéd (javítok, mert a barna norvég!), akkori (1970-80) mércével mérve bombázó nőnek számító szőke Agnetha Faltskog és a vörösesbarna Anni-Frid Lyngstad hűvös szexualitástól csöpögő alakja sejlik fel lelki szemeink előtt.
Ugyanakkor, utólag javítanom kellett írásomon, mert rosszul fogalmazva azt sejtettem, mintha a film lenne a darab eredeti alapja. Nem így van. A musical volt meg előbb, amiből a film készült. A hibám arra vezethető vissza, hogy én, egyszeri néző, a filmet láttam előbb, azután a musicalt. Szóval ténybeli a tévedésem*
* Köszönet J. Orsolyának! - jogos észrevétel...

Ezektől függetlenül kellett egy ötödik személy, egy hölgy, Judy Craymer, hogy a banális történet köntösébe zseniálisan becsomagolt No.1 popdalok végül egy egységes keretben foglaljanak méltó helyet, felfűzve, akár egy válogatáslemez dalai vagy mint egyetlen láncra egymás mellé illesztett drágakövek és igazgyöngyök.
A "banális" szócskával nem akarom ledegradálni Judy Craymer munkáját, hiszen a musical az összes ordító és rejtőzködő hibájával együtt is eleve csak sikerre lehetett ítélve. Valahol ez így helyes. Az ő érdeme ABBAn áll, hogy a már ezerszer halott dalokat mérnöki precizitással, akár egy füstből fújt puzzle játékot, szépen egymás mellé helyezte és a dalok közötti részeket kitöltötte egy könnyen emészthető, szeretni való mesével. (Mert hiába rázzuk fejecskénket, a Mamma Mia! egy popmese.)


Felsorolni is nehéz, milyen sikereket ért el Judy Craymer az állhatatos munkájának köszönhetően. Ki merem jelenteni, hogy a hölgy az ABBA együttes legnagyobb élő rajongója.
(Ha megveszed a színházban kapható brosúrát, részletesen tájékozódhatsz a musical keletkezéséről és több egyéb fontos, vele kapcsolatos információról, érdekességről.)

Szóval, ott tartottam, hogy leültünk a helyünkre, ami meglepetésünkre, elég kényelmes is, elég közel van a színpadhoz is, elég lenéznem és máris szédülök is...

Festett háttér fel. Egy gyönyörű táncos pár az ABBA slágerek kvintesszenciájára táncolni kezd. A pár perces montázsban felcsendül szinte valamennyi fontosabb ABBA sláger motívuma. Közben a háttérben a hatalmas LED-es vagy milyen monitorok dolgoznak, csillognak, a reflektorok varázslatos fényei - gondolom nem kevés beépített számítógépes technikának köszönhetően - együtt táncolnak a párocskával.

Az utolsó piszmogó nézők is elfoglalták helyeiket. Meglepően sok a gyerek a délutáni előadáson, de pisszenésük sem hallatszik. (Talán az egész darab alatt, ha két nem odaillő hanghatást véltem felfedezni. Vagy mert a közel két óra alatt a nézők visszafojtották a lélegzetüket, vagy mert annyira magába szippantott a zene és látvány, hogy egyszerűen, ami nem a színpadon zajlott, szinte alig jutott el a tudatomba.


Semmi sejtésem sem volt, kiket fogok látni, ezért nagyot dobbant a szívem, amikor az én kis személyes X-faktor hősnőm, Muri Enikőt véltem felfedezni Sophie Sheridan szerepében. Enikő egy gyönyörű, tehetséges fiatal hölgy, akinek minden rezdülését igyekeztem követni, hogy magamba igyam amit felém, néző felé közvetít. (Teszem hozzá, kb. a huszadik percben az egyik táncos lány kisugárzása felülírt számomra mindent és onnantól csak őt kerestem a szememmel, annyira kellemes volt játékát, táncát, karakterét látnom.) Azért ne higgyétek, hogy a kéjenc vette át felettem a hatalmat. A Mamma Mia! egyik pozitív pontja, a megfelelően adagolt frivol humor, a szerethető karakterek és esetemben az a néhány ismerős arc, akiket már láttam egyéb munkákban. Mert az "ismert arcot" az ember még nagyobb szeretettel szereti látni, mint azt, akiről előtte sosem halott. Ezért mosolyogtam teli szájjal, amikor beérkezett Hajdu Steve vagy Détár Enikő.
Az, hogy az anyukát, Donna Sheridan-t Kováts Kriszta alakította, ismét csak pozitívumként értékelhető számomra, mert a színésznő szerintem sokkal közelebb állt korban a Streep által már gyöngyvásznon megformált karakterhez. Az ember pedig, mint írtam, szeret viszonyítani. Biztos vagyok benne, hogy Gallusz Nikolett és Koós Réka is kiváló teljesítményt nyújt a szerepben, ám ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy azt láthattam, amit véletlenszerűen kaptam. (Ne felejtsük el, nem magam vadásztam le a jegyet, színészekhez igazítva, hanem csak in medias res ugrottam bele a néző "szerepébe", hogy stílusosan a színházi világnál maradjak.)

Elég a csepűrágók méltatásából. :)

A történet valamikor, - amennyire ki tudtam hámozni, - a nyolcvanas évek végén játszódik (vagy kilencvenes elején) években játszódik, egy görög szigeten. (A filmváltozatban 2 szigeten forgatták le az eredetileg egy helyszínként tálalt jeleneteket.)
Sophie, két barátnőjével megosztja egy titkát, mely szerint anyukája naplója a kezébe kerülvén fellebbentette a fátylat apa nélküli múltjáról. A napló szerint, Sophie fogantatásának idején anyu, Donna, elég intenzív életet élt és szinte egy időben három lehetséges apajelölttel is ... pont, pont, pont!
Sophie, mivel pár hónappal későbbre esküvőt tervez fiatal barátjával, Sky-jal, mindhárom férfinak meghívót küld melyben elinvitálja őket a szigetre, ahol a család (ebben az időben két hölgytaggal) egy kicsi, de kedves panziót üzemeltet. Sophie titkos vágya, hogy a három érkező férfi közül majd talán az egyikben az apjára ismer.
Donna mit sem sejt lányának ördögi - és abban az időben szinte kivitelezhetetlennek tűnő* - tervéről, ezért nagyon meglepődik, amikor a tervezett esküvő előtt néhány nappal befutnak a pasasok. Persze Donna az álmodozások mellett egy gyakorlatias nő. Hamar rájön, hogy a lánya vastagon benne van abban, hogy a múlt utat talált a kis szigetre, ami miatt némi súrlódás keletkezik a Sheridan lányok között. Persze, a mézes-mázos mese nem engedi a komoly konfrontációt, ezért gyorsan megbékélnek és a mese végére kapunk egy olyan pofátlan hepiendet, amilyet még Hollywood sem nagyon szokott megkockáztatni.


Baj lenne? Dehogy!
Az ABBA popvilága negédes emlékeket ébreszt bennünk. Egy olyan múltba repít vissza, mely ha nem létezett, akkor is hinni akarunk benne.

* - Itt jegyzem meg csendben, hogy Sophie komoly nyomozói jövő elé néz a mese után, ha egy naplóból sikeresen lenyomozott húsz évvel később három felnőtt férfit, Internet és profi magánnyomozó segítsége nélkül. Erre a musical talán ha egy percnyi időt fordít, miközben csivitelve meséli barátnőinek, hogy levelet írt az apukáknak.
Arról nem szól a fáma, hogy a naplóban volt e részletes útmutató a férfiakhoz, címmel ellátva. (Magamból kiindulva max. egy nevet bírnék elképzelni, ám mivel pl. a Bill Austin egyértelműen tizenkettő egy tucat név, nehezen hiszem el, hogy egy aprócska görög szigetről, egy akármennyire eltökélt ifjú hölgy ráakadhasson a megfelelő, az igazi "naplóban megemlített személyre". Bár, ez tőlem csúnya szőrözés)

Ugyanakkor a befejezés is annyira édes, hogy a csónak alá tökéletesen odagenerált, vizet imitáló füstgép pamacsait simán beharaphatták az első sorban ülő nézők. (Megjegyzem, nagyon szépen irányították azt a füstpaplant. Szinte hibátlanul ölelte körül a csónakot, melyben Sophia és Sky elhajózik egy kevésbé nyugis életbe a szigetről. (Simán hátrahagyva a három új apukát és az ifjú feleség anyukát, ahelyett, hogy azért némi időt szentelnének a múltidézésnek, nem beszélve arról, hogy összemelegedhessen a hirtelen megduzzadt család.)

A musicalt méltató brosúra kicsit szerényen megemlíti, hogy ezt a zenés darabot a világon először, nálunk, Magyarországon, kicsit másképpen mutatják be.
Először azt hittem, hogy nálunk játsszák először lefordítva. Ez azonban butaság, mert angolból több mint egy tucat nyelvre fordították át. (vagy le...)
Azután azt hittem, hogy azért, mert a zenekar játszik ugyan, de a színpad kialakítása miatt ebből a nézők semmit sem láthattak. (Azért a végén, hogy ne higgyük, hogy végig szalagról hallottuk a zenei alapokat, a karmester is tiszteletét tette a vastaps közben.)
Itt már közelebb járhattam az igazsághoz.
A másképp valójában azt jelenti, hogy a világon nálunk először kapott egy rendező és egy színház engedélyt, hogy ne az ősbemutató, az 1999-es Londoni változat színpadkép hű, szolgai másolatát mutathassuk be.
Szirtes Tamás engedélyt kapott egy non-replica előadás elkészítésére, így magyar színházi szakemberek közös munkáját dicséri a nálunk bemutatott változat. Ebbe beletartozik a világítás használata, a táncos koreográfia, a karakterek mozgatása, stb.

Akik látták már színházban a Mamma Mia! című darabot, egy felejthetetlen élménnyel lettek gazdagabbak!
A varázslat pedig annyira benne van ebben a mesében, hogy a megtekintés után ismét látni szeretnénk.

Ha például kapnék egy jegyet... mert egy jó tündér a kis kezembe nyomná mondjuk... én is bármikor újra nézném. Akár a színpad mögül is...
Akár a másik szereposztást is, de akár ismét a Muri Enikőt.
Mert ahogyan ő ebbe a világba került, az nekem legalább olyan népmesei, mint Sophie apuka keresése.

95%



Kitérő:
A darabot két nőismerősömmel néztem meg és egyikük kislányával, a hétéves Tamarával, aki színésznő szeretne lenni. Hazafelé az autóban rendesen elcsodálkoztam amikor a kis hétéves név szerint sorolgatta fel a színészeket, akiket az elmúlt években, ilyen-olyan színházi előadásokban látott.
Annak idején, gyerekként, én is így kentem-vágtam a külföldi színészeket, filmeket. Furcsa volt ezt egy hétéves kis csajtól látni...
Tamara amúgy egy az egyben Abigail Breslin a "Család kicsi kincséből". :)

A szünetben beálltam a büfére várók hosszú sorába. Muri Enikő mellett még azért is szerencsés voltam, hogy az utolsó perecet nem vitték el az orrom előtt!
Igaz, a sajtos elfogyott, de egy sokmagosat még meg tudtam csócsálni!

Cic és Juhász lányok, köszönöm ezt a kellemes színházi élményt!
Kérek még!

2014. október 24., péntek

Frontera - Frontera (2014)





Frontera - Frontera (2014)


Rendezte: Michael Berry

Ed Harrist mindig élmény látni, hiszen olyan filmek után, mint "A mélység titka" vagy "Ellenség a kapuknál" eleve megkerülhetetlen filmszínésznek tartom. Pedig nem túl jóképű, inkább szikár. Haja sincs sok - legalábbis legtöbb filmjében. Ügyesen lavíroz a mainstream és a független filmek világában. Jelen filmje, a Frontera, egy lassan építkező, mégis végig izgalmas és nézhető dráma, amely valahol bűnügyi film, valahol akár western is lehetne. Mindezt a téma és a környezet miatt.

Valahol Texasban járunk... túrót, Arizonában. Végül is mindegy, hisz mindkét állam határos Mexikóval, ahonnan a szerencsétlen, jobb sorsban bízó bevándorlók folyamatosan özönlenek az Egyesült Államokba.
Szóval, valami sivatagos városka szélén él az egykori seriff, Roy (Ed Harris) feleségével, Oliviával (Amy Madigan). A sok évi hivatali munkának és a mellette végzett kemény kétkezi munkának gyümölcse hatalmas farmjuk, ahol mindig van mit javítani. Főleg a szögesdrót kerítést, amelyet a határon illegálisan átcsorgó apró konvojok tönkre szoktak tenni.
A történet másik fontos szála a mexikói Miguel (Michael Pena), aki Roy földjén igyekszik keresztül sétálni az elvileg Kánaánnal kecsegtető szebbik oldalra. De az út veszélyes és hosszú víz nélkül, főleg, ha egyetlen társunk a nyakunkba vart ismerős felelőtlen kölyke.
És ha már felelőtlen kölykök, említsük meg a harmadik, eléggé elsikkadó mellékszálat, a három fiatal amerikai seggfejet, akik hobbiból lövöldöznek a határátlépőkre, hogy a fatális véletlennek köszönhetően sikeresen meggyilkolják Roy feleségét. Akaratukon kívül persze, de mit változtat ez a lényegen?


A "Frontera" filmdráma a helytelen döntésekről. Az egyetlen, aki végig sikeresen tud a kötélen maradva egyensúlyozni, az Roy, pedig egyszer roppant közel van ahhoz, hogy olyat tegyen, amit később megbánhatna.

A film nem egyszerűen egy nyomozás története, hiszen a rendező és forgatókönyvíró minden információt megoszt a nézővel. Pontosan tudjuk, mi történik Oliviával, ezért végig szurkolhatunk Miguelért. A film nem flashback útján lebbenti fel számunkra a fátylat a halálos baleset kimeneteléről, ami nem rossz húzás. Még így is marad elég feszültség és meglepő fordulat a száz perces természetfilmben.
Mert a Frontera más részről egy természetfilm. Igaz, csak Arizona poros útjait, néhány szurdokot és sziklát mutat meg, ám azt gyönyörű képekben.
Közben pedig emberi sorsokat, melyek a világ forgásának szempontjából baromira nem számítanak, de ott, a Mexikói határ közelében... csak ez van, más nem maradt.
Kiszolgáltatottság és düh.
Barátság és felelősség.


Berry filmje pedig a végére is tartogat egy apró kis poént, amely egyértelműen átíveli a filmet a klasszikus westernek világába. A jó győzedelmeskedik a gonosz felett.
A fehér kalapos seriff legyőzi a fekete ruhás rosszfiút.
Hogy nem tudjuk meg, mi lesz utána?
Hát nem kaptunk addig is elég drámát?
Hogy végül Miguel dolgavégezetlenül kulloghat vissza hazájába, a jövőre nézve semmilyen komoly ígérettel? Nem tudhatjuk...

Figyeld:
- Eva Longoria smink nélkül! (Vagy csak rejtett sminkkel)
- Michael Pena tehetetlensége a börtöncellában
- Ed Harris összes pillanata.


80%

Miért? Mert annak ellenére, hogy a film már-már Tarr Béla lassúsággal rendelkezik - ami faszság, mert sehol nincs az ausztrál fenegyerek, David Michod filmjeinek (pl. Országúti bosszú) tempójától, aki még így is csak negyedannyira lassú, mint Tarr Béla... - egy percig sem unatkoztam.

Szorul a hurok - The January Man (1989)

Szorul a hurok - The January Man (1989)


Rendezte: Pat O'Connor

Egy viszonylag komoly filmet sejtető poszterváltozat
O'Connor filmje egy egészen komor krimiként indít, hogy végül, az utolsó percekben egy bűn rossz, bűnügyi komédiára váltson. Mert a befejezés eléggé vicces, vagy inkább röhejes.

Nick Starkey (Kevin Kline) nyomozó indexre lett téve egy korábbi ügye miatt. Testvére, Frank (Harvey Kietel) a rendőrfőnök és nagyon be van rágva a tesóra, viszont felső nyomásra kénytelen szaktudását kérni egy egy éve dolgozó sorozatgyilkos ügyében. Az aktuális áldozat meg történetesen a polgármester, Eamon Flynn (Rod Steiger) kislányának, Bernadette (Mary Elizabeth Mastrantonio) legjobb barátnője volt. (Elég nívós szereposztás, igaz?)
Nick együtt bérel kecót egy életművésszel, Ed-del (Alan Rickman), akit simán bevon a nyomozásba. (Életszerű, igaz?)
Nick és Ed pedig Bernadettel kiegészülve, ütős kis trióként hajszolják a gyilkost, még azután is, hogy elvileg már elkapták... azaz utolsó, 12. áldozata után öngyilkos lett.
Közben Frank neje, Christine (Susan Sarandon) Nick után koslat. Csoda, ha Frank utálja öccsét - vagy bátyját - mint a büdös szart. Ezen az sem változtat, hogy Nick a szemére hányja, hogy anyjuk őt szerette jobban.

A "szorul a hurok" egy tök átlagos krimi és ha még egy kicsit klisésebb, a végén kiderül, hogy Alan Rickman - akit akkoriban kezdett a mozi felfedezni - a gyilkos. Ezt a ziccert kihagyják.
Spoiler:
Végül a tettes egy, Nick szavaival élve: "Egy senki, aki csak figyelmet akart"

Itt már a humor is dominál,
amiről az első percekben a nézőnek sejtése sincs.
Az imdb egyelőre krimiként aposztrofálja a filmet,
a humor faktorról nem vesznek tudomást.
És elgondolkoztam ezen, hogy amíg nem volt felelős újságírás, a gyilkosok többnyire előnyökért gyilkoltak. Pénz, hatalom, aberráció. De azután elkezdtünk újságot nyomtatni, jött a tévé és kitenyésztettük azt a gyilkost, aki azért az Andy Warhol féle 15 perc hírnévért gyilkolásznak.
Másrészt, gyilkosunk kiléte tényleg mellékes, ami pofátlanság annak fényében, hogy milyen akkurátusan választotta ki az áldozatait.

Kevin Kline inkább tűnik irodalom tanárnak, mint tökös zsarunak és Rickman sem egy túl kemény, maszkulin figura. Külön öröm, hogy mellettük a többi férfi színész legalább kellően zord figura. Mastrantonio pedig nagyon finom nőcske, igaz a forgatás idején elmúlt harminc, ellenben a filmbeli 23 éves karakterével... Kár, hogy olyan kevés filmben kapott lehetőséget, pedig aki látta "A mélység titka" című akció, sci-fit, tudja, hogy kiváló színésznő. Mostanában főleg sorozatokból lehet ismerős.
Rickman a bohókás haver szerep. Itt még nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, de szerepeltetése arra jó volt, hogy női rajongóit a nézőtérre csábítsák vele. A "Drágán add az életed" után ez egy merőben más szerepkör. Szerencsére nem ragadt bele. Később még nyomult Mastrantonio-val, amikor szerep szerint legalább közelebb kerültek egymáshoz: Robin Hood, a tolvajok fejedelme...
Sajnos Susan Sarandon is inkább csak a neve miatt kerülhetett be, hiszen feladata a filmben eléggé csekélyke. Ráadásul még a végén még arcul is csapják. Nem szó szerint.


A "Szorul a hurok" egy igazi B film, amit tévében érdemes egyszer megnézni. A moziban ez nagy csalódás lehetett.

40%

2014. október 19., vasárnap

Automata - Autómata (2014)

Automata - Autómata (2014)


Rendezte: Gabe Ibanez



Azért az gyanús, hogy ha a trailer teljesen felcsigáz, majd a kész filmet sokadik újrakezdésre bírom megtekinteni, mert többször bealszom rajta. Erre az sem mentség, hogy esetleg fáradt voltam . A jó film, persze hangulatfüggő is, de leköt. Ibanez filmje nem akciófilm, hanem egy poszt-apokaliptikus filmdráma egy lehetséges jövőről.
Ebben a jövőben robotok az emberek mindennapi társai. Modern gépek, letisztult, fényes készülékek, amik segítenek életben maradni, ha kell. Ugyanakkor ez a jövő mocskos, lepusztult, az égből mérgező savas eső esik, az emberek nagy része hajléktalanként tengeti a napokat, gyerekek végzik el a bérgyilkosok munkáját, stb.
Furcsa kontraszt.
Míg a gépek/robotok egyfajta tisztaságot jelentenek, kirínak ebből a világból, addig a világ maga lassú romlás útjára lépett.










A film elején egy korrumpálható, alkoholista zsaru, Wallace (Dylan McDermott) "megöl" egy robotot, mert az - szerinte - javította magát. Erre azonban csak a robotokat gyártó cég alkalmazottainak van jogosultsága. Nem véletlenül: Ha bárki belepiszkálhatna a készülékekbe, házilag barkácsolná azokat, nem kevés extra profittól esne el a befektető cég. Ezért a kérdéses ügyeket illetve a pereskedéseket megelőzendő egy biztosítási nyomozó foglalkozik a kényes ügyekkel, Jacq Vaucan (Antonio Banderas).

Vaucan érzi, hogy valami készül, ezért szeretne kihátrálni a nyomozásból és állapotos feleségével elköltözni a partra, amely a várostól messze van, jó a levegője, alkalmas egy gyermek felnevelésére. A cég azonban belekeveri az ügybe, melynek tétje, hogy a robotok, akik önmagukat tették képessé a reprodukcióra, eltűnjenek a közszférából. Vaucan rossz időben tartózkodik rossz helyen, az életéért menekül. Kikeveredik a sivatagba, ahol néhány fejlett robot segít neki életben maradni, miközben a cége bérgyilkosokat küld rá, nehogy beszéljen valakinek, mit sikerült kinyomoznia.


Látszik, hogy bealudtam és újra-újra néztem a filmet, mert nekem sehogy sem áll össze a koncepció. Igazából, egyre több kérdésem van, amikre talán majd kapok választ, ha egyszer elejétől végéig tudom nézni az amúgy kissé nyomott hangulatú sci-fi-drámát.

Azért, mert Jacq Vaucan rájön dolgokra, miért akarják rögtön kinyírni? Főleg, hogy ő a legjobb a szakmájában és amúgy a cég egyik legjobb nyomozója? Nem lenne elég, ha a felső utasítás szólítaná fel, hogy maradjon csendben?
Jacq főnökét, aki elvileg a cégen belül igen magas posztban van, miért áldozzák be ugyanúgy és miért nincsenek emberei, akik megvédenék, ha egy cégben ilyen magas posztban dolgozik? Vagy ennyire fos a cég, hogy elkendőzés helyett inkább vállalják, hogy a fő főnök alatti alkalmazottakat kiirtsák, biztonságtechnikai okokból?
Senki nem fog a gyilkosságok után nyomozni? Újságíró, pl. aki leleplezheti, hogy valamiért egyszerre gyilkolásszák meg a vezetést?
Az a misztikus part, ahová Jacq áttelepülne, merre van vajon és miért nem költözik mindenki oda ebből a halálra ítélt városból?
A város hogyan tudja fenntartani magát, ha körülötte csak sivatag van? Honnan jönnek a luxuscikkek? Az alapanyagok, minden, ami kellhet az élethez?
Jacq nem találkozik a pusztában emberekkel, csak a nyomaikkal. Vajon a városon kívül nem maradtak kolóniák, szervezetek, szabad csapatok, túlélők?
A Jacq-ra küldött bérgyilkosok sorsa vajon mi a nyomozó és főnöke kivégzése után? A bérgyilkosokat a megbízó nem akarja szintén elhallgattatni? Vagy ők olyan magasan állnak a cégen belüli hierarchiában?


Melanie Griffith megjelenésének örültem, távozásának kevésbé. Vajon Banderas közbenjárására kapta rövid és felejthető szerepét? (Bár, az egyik jelenetben, amikor a robot mellett áll a doktornő, esküszöm, azt hittem, az lesz a film poénja, hogy a robotok megszólalásig emberi androidokat képesek készíteni, akik beszivárogva az emberek közé, megfúrják azokat.
Sokkal érdekesebb lett volna, mint ez a maffiózós, leszámolós, öreg fiúk féle lövöldözés.
A robotok hova igyekeztek a pusztában? Oké, át akarnak menni a szakadékon, de mi vár ott rájuk? Mire számítanak?
Jópofa, ahogyan összeszereltek egy robot kiskedvencet, de minek? (Na jó, erre talán rájöttem magam is: Megtehetik, akár az ember velük. Akkor miért ne tennék?)
Ha ezek a gépek olyan rohadt drágák, hogy a javításukra ilyen gondot fordítanak, miért rendelkeznek vele olyan lepukkant és szemlátomást szegény emberek, mint a film eleji, biztosítási csalást előkészítő család?
Ha tényleg olyan drágák, a bérgyilkosok miért lövik őket szarrá, ahelyett, hogy kivennék a működésüket irányító chip-pet? (Arról nem is beszélve, hogy egy szétlőtt gépet nehezebb helyre hozni, megvizsgálni.)
Amikor Banderas elmenekül a ráküldött gyilkosok elől, hogy a picsába tud olyan messzire kimenni a városból, bele a sivatagba, ahonnan már egyedül nem képes visszagyalogolni? Hát meddig üldözték? 12 órát??? A jelentből nem ez jön le.


Szóval, ez a film hangulatilag számomra nyomasztó, sci-finek unalmas, akciónak lassú, drámának meg túl csinált.
Nem szórakoztam jól rajta.
Banderas játéka jó, a fényképezés szép, bár elég kevés helyszínen alakul a történet.

40%

Pozitív:
- A hangulat
- A zene
- A fényképezés


Nem ez lesz a kedvenc robotos filmem és a trailer is erősen átvert, mert figyelmetlenkedtem és csak azt kívántam, hogy jó legyen, ennek ellenére ha akarod, egyik kedvenc oldalamon például megnézheted: Automata film!

A filmről itt olvashatsz a filmdroid oldalán: Autómata koimbra-tollából

Hozzá teszem, a filmdroid koimbra nevű "szerkesztője" elég kicsinyes módon az oldalukon megvonta a hozzászólás jogát, miután ő elmondta nekem a véleményét. (Late Phases) Csak gratulálni tudok ehhez és, hogy törölted a kommentemet, melyben ezt a cikket betettem a facebook oldaladra. Kívánok neked sok sikert a munkádban, de az oldaladról nyugodtan leveheted a "Minden vélemény számít!" feliratot, mert köszönő viszonyban sincs a valósággal.

2014. október 18., szombat

Szarvak - Horns (2013)

Szarvak - Horns (2013)


Rendezte: Alexandre Aja

Aja neve eddig számomra borítékolta a véres, ugyanakkor sterilen tiszta szórakozást, amely túl sokáig nem mozgatja meg az agyat. A "Magasfeszültség" előtt szinte senki nem ismerte a nevét - a horrorrajongók sem, hiszen korábban nem ebben a műfajban tevékenykedett - utána viszont könnyen megtanultuk, hogy Aja neve biztosíték a tocsogós gore és nem túl eredeti ötletek házasításának, mint pl. a két Remake, a Sziklák szeme és a Tükrök. A Piranha 3D-s marháskodás fiaskója után három évig nyalogatta a sebeit, hogy 2013-ban, újult erővel ugorjon bele egy thrillerbe és fantasy-ba oltott tini-drámába, a közben kisfiúból nagyfiúvá nőtt mindenki Harry Potterével, Daniel Radcliffe-fel.

A "Szarvak" története a legjobb istállóban fogant, hiszen az író, Joe Hill nem kisebb nevek testszüleménye, mint Stephen és Tabitha King. Gondolom, egy horrorkedvelőnek egyiküket sem kell bemutatni. Joe Hill története akár apu fejéből is kipattanhatott volna, karaktereivel, kígyóival, az indítékokkal és azok hiányosságaival. A "Szarvak" egy szórakoztató darab, nagyon kevés durvulással, nem kevés társadalomkritikával és a kisembert pofán baszó humorral. A film egyik erőssége, hogy a misztikus eseményt szinte természetesnek veszi a közösség, sőt. Hill regényéből Keith Bunin formált forgatókönyvet. A film hiányosságai inkább hozzá köthetők, mint Hill-hez, hiszen Bunin teljesen tapasztalatlanként került a projektbe. A végeredmény bőven vállalható. Talán kicsit kilóg Aja filmes nyomvonalából, bár tegyük hozzá, hogy a rendező nem csak horrorfilmeket forgatott, mielőtt neve ismert lett.

Hill második regénye 2010-ben jelent meg és a filmhez képet kisebb nagyobb eltérésekkel. A mű 2012-ben magyarul is hozzáférhető lett, Uram Tamás fordításának köszönhetően. Hill stílusában örökölte apja tehetségét, és már az első sorokban visszaköszön tőle egyfajta markáns humor, amit kifejezetten szeretek.

Veronica (Heather Graham) karaktere valójában teljesen felesleges, ha úgy vesszük, egyedül annyiban árnyalja az eseményeket, hogy rajta keresztül is láthatjuk, hogy a városka állítólagos jó polgárai, belül mennyire rothadnak és mennyivel rosszabbak, mint a gyilkosnak kikiáltott Ignatius.

Ig Perrish (Daniel Radcliffe), városkájának kikiáltott főellensége lett, miután gyermekkori barátnője és egyben leendő feleségének meggyalázott és holtra vert holttestét megtalálják a házuktól nem messze az erdőben. Ig tudja, hogy nem ő lehetett a tettes és mivel egyértelmű bizonyíték nincs ellene, szabadlábon védekezhet legjobb barátja, egy tehetséges ügyvédfiú hathatós segítségével, aki gyakorlatilag egyedül van meggyőződve róla, hogy Ig ártatlan. Ig azért nem emlékszik sok mindenre, mert a kérdéses éjszakán összeveszett a lánnyal és szó szerint eszméletlenre itta magát. A testről vett DNS minták elemzés alatt, előkerül egy szemtanú és, ha mindez nem lenne elég, reggelre Ig homlokán kinő két szarv is.
Ig hamar rájön, hogy a szarvak misztikus erővel ruházták fel, melynek hatására akikkel érintkezik, ellenállhatatlan késztetést éreznek rá, hogy legtitkosabb vágyaikat és titkaikat megosszák vele és a környezetükkel. Ig pedig ennek a képességnek a birtokában nyakába veszi a várost, hogy megtalálja az igazi tettest és elégtételt vegyen meggyilkolt szerelméért.

David Morse színészt mindig öröm, ha filmben látom, hiszen nagy kedvencem. Kár, hogy szerepe annyira kihasználatlan és tetteinek egy része logikátlan. (Amikor Ignek azt mondja, hogy ha tudja ki az igazi gyilkos, árulja el neki, hogy megölhesse, azért fura, mert Ig-et előtte hasonlóképpen fenyegette, egyenesen a mellének szegezve a puskacsövet, mégsem lőtte le. Talán tudat alatt nem volt teljesen meggyőződve a fiú bűnösségéről? Erre a filmből nem kapunk választ.)

Nem túl bonyolult történet. A film nem is erőlködik a miértek megválaszolásával, sem a képességekről, sem a megjelenő kígyókról, sem, ami még kérdés lenne. Ennek ellenére a film érdekes, vicces, és kellemes esti szórakozás. Talán nem egyértelműen egy randi film - a kevés gore vagy a szexualitást érintő jelenetek miatt - ám egy szerethető mesefilm, fiatal felnőtteknek. A végső magyarázat nem meglepő. Rutinosabb nézők - fenét, szinte bárki, aki látott már hasonló felépítésű thrillert - percek alatt rájön, hogy ki volt a gyilkos. Ennek ellenére is ajánlható darabról van szó.

A film leggyengébb pontja számomra még mindig a kisfiús, nehezen komolyan vehető Radcliffe. Nem feltétlenül az ő hibája. Ettől függetlenül a szerelmét játszó Juno Temple, vagy a testvére illetve barátja mind sokkal erősebb kvalitású színészek. Soha rosszabbat.

Vasvilla, bőrdzseki és sportautó. Az ördög már nem az a patás, palástos valaki, hanem egy 26 éves, modern srác.

Juno Temple pedig fiatalsága ellenére nagyon komoly művészi karriert tud máris magának és ebbe jól illeszkedik ez a szerepe is.

Bár a film első perceiben belecsöppenünk egy kis szexi hancúrba, valahogy nem éreztem a kémiát a két főszereplő között. Ellenben, amikor beszélgetnek, ott Temple nagyon jól működik
és Radcliffe sem teljesen gyenge.

65%

Figyeld:
- A dráma mellett a szarvak rendelkezik nem kevés humor faktorral.
- Aja nem bírta kihagyni, hogy a rá jellemző hentelésből megmutasson néhány másodpercet.
- Heather Graham még mindig jó nő.


2014. október 9., csütörtök

Blog: A világ legszarabb Cupidója vagyok!

Nem szégyellem, de ez van!

Megfogadtam, hogy amíg a barátomnak nem találok barátnőt, addig nekem sem lesz. Nem azért, mert nem szeretnék, de úgy vélem, valamiért odafent röhögnek rajtam és próbálkozásaimon és ezért jobbnak láttam, ha egy nálam értékesebb embernek segítek megtalálni az igazit, azután meg ráérek én következni.
Úgy belelkesültem, hogy amikor lehetőségem nyílt rá, protezsálni kezdtem ezen barátomat. Pl. Az üzletben maradt zárásig két leányzó és feldobtam nekik, hogy ha nincs pasijuk, tudok egy facér és érdemes fickót. Arcuk színe változása miatt rögtön hozzá kellett tennem, hogy természetesen rólam van szó, hanem egy kvalitásokkal magasabb szinten elhelyezkedő telivérről.
Nem sok eset volt erre persze, mert még azt hinnétek, hogy görcsösen igyekeztem a kancák üstökét kezeim által elragadni.
Amúgy meg, ha egyikünknek sincs párja, miért ne tehetnék ilyesmit, amíg az egyre kevésbé erős rostán fennragad valami imádni való leányzó???
Teszem hozzá, jó szándékomnak foganatja náne, ezért egyelőre - amennyire én tudtam - mindketten nyomtuk a szinglik édes életét.

Barátomnak amúgy egy jól menő antikváriuma van, ahol egy elfajzott figurával dolgozik együtt, aki kb. valahol a Pop, csajok, satöbbi című film Jack Black  által eljátszott karakterének szintjén mozog. A srác, nevezzük mondjuk harcsának, nem kicsit csajozó gép. Utolsó hódítása egy csinos szöszi volt, aki végül egyrészt pasis módszerrel le lett koptatva, másrészt magától döntött úgy, hogy nem kér a halvérű fiatalember életéből. Barátom innen ismerte a hölgyet. Mert látta párszor, mikor a harcsával találkozott. (Mert normális férfiember a munkahelyére hívja nőismerőseit, hiszen így nem kell a szabadidejét a gyengébb nemre áldozni.

Közben én szokásomhoz híven, igen magas fokon gyakoroltam hivatásom, és elő fordult biza, hogy a felszolgált ital mellé némi humort csempészve, kerestem az igazit a barátomnak. (A saját igazimat eddig négy esetben találtam meg, csak a sors, vagy mert szimplán egy dagadt tróger vagyok, megakadályozta, hogy életem a szerelem nyálas oltárán teljesedjen ki.)

Egyik nap érkezett is hozzánk egy mini szuper szöszi és nem kevésbé nehéz bombázó barna barátnőjen. Kedvesek. Közvetlenek.
Amikor kimentem cigizni, hozzám csapódtak, hiszen hasonló a hasonlót kedveli:  a szöszi vendéglátásban dolgozik. Beszélgettünk az ilyenkor szokásos tingli-tangli dolgokról - politikát nem érintve - és előkerült kedvenc témám: nőt szerezni a barátomnak. (a neve nem fontos, hiszen ő tudja, hogy róla van szó, neked meg, kedves olvasó, aki nem ismered, nem csorbítja az olvasás közbeni élvezetet, ha lemaradsz a személy nevéről.)

- Van egy barátom, akinek keresem az igazit. Tudom, hülyén hangzik, de van egy fixa ideám, hogy amíg nem akadunk az ő végzetére, nem érkezik meg az enyém sem.

A szöszi, aki csinos, vékony őzgida és más esetben magam tépném szét a lepedőn, jól vette a tolakodó humort. Melynek nagy része halál komoly. Érdeklődött. Finoman, amennyire egy szórakozó helyen az ilyesmit meg lehet beszélni.

- Vállalkozó, van humora, hetente ötször jár sportolni, stb.
- Érdekel. Jön ma?
- Remélem, mert este még van programunk.
- Megbeszélhetjük.

Közben, mert a föld forog, befutott a barátom is, egy barátosnével az oldalán.
Gondoltam, mint jó Cupidó, be is mutatom őket egymásnak.
- Lányok, Miló. Miló, lányok. Barátosné, lányok, lányok, barátosné.

A levegő öt fokot hűlt körülöttem, amit azonnal észrevettem, ám benne voltam a kufárkodásban. Miló mosolya - a komám, ha eddig nem esett le - kicsit megfagyott a hőzuhanással egy időben: - Ismerjük egymást.

Hoppá.

A jelenlévők arca mind hoppá volt.
Miló és a barátosné bementek az üzletbe, míg a két újsütetű nő ismerősöm kint maradt velem.
- Hú, ez gáz! - szólt a szöszi.
- Miért is?

Később megtudtam mindent:
A szöszi a Milónál dolgozó harcsa előző rövid hódítása.
Mindezt egy kétmilliós nagyvárosban...

Isten ezzel akarja tudtomra hozni, hogy ne akarjam Cupidó szerepét átvenni, mert kibaszottul nem az én szintemről van szó.

Vagy:
a.) a szöszi kedveli Milót és körmönfont mód kitalálta, hogy így a közelébe kerülhet.
b.) Harcsa még körmönfontabb és az ő közbenjárásának köszönhetően jutottak oda a lányok, ahol szinte biztos, hogy bekóstolom őket az elvileg titkos barátnő project-tel.
c.) Isten gondolta leckét mutat nekem alázatból, hogy abba a kínos helyzetbe hoz, hogy a barátomnak egy olyan hölgyet akarjak bemutatni, aki előtte az alkalmazottja szimpátiáját élvezte.

Nem tudom, melyik lehetőség az igazi, de ha ez tényleg véletln volt, akkor újra kell gondolnom mindazt, amit a felsőbb erőkről és istenről gondolok, mert ez... így... gáz.

ú.i.: Ettől függetlenül nem adom fel. Szerezni fogok a barátomnak egy barátnőt, mert szereznem kell magamnak egy barátnőt!

Megjegyzés: Tudom, hogy ez a történet hosszú is és nem is az a vicces mese, amiket megszoktál tőlem, ám úgy gondolom, van benne annyi kiemelhető elem, ami miatt érdemes a megosztásra.

Másrészt, mint kiderült, a szöszi nem a Miló esete, meg van is neki valami kialakulóban - nem a jelenlévő barátosné persze, így Miló "eladása" egyelőre jegelve van. Ami nagy kár, mert a szöszi viszont nem egy elhanyagolható "darab", hogy képzavarral éljek.

Én pedig tapasztaltabb lettem.
Ha nőt látok, nem beszélek nekik egy másik ismerősömről, hiszen... úgy is ismerik, hisz olyan kicsi ez a kurva város.

2014. október 6., hétfő

Blog: A szerelem olyan egyszerű...

A nők - nincs rá szavam - kiszámíthatatlanok.
Nem olyan régen egy gyönyörű és imádni való lány megkérdezte, voltam e már szerelmes. Első gondolatom - másodpercek törtrésze - az volt, hogy valamit kitalálok. De azután felül kerekedett bennem az a srác, aki nem igazán tud hazudni és nem is akar, ezért bevallottam, hogy voltam és egészen pontosan - rideg-hideg számítások szerint - háromszor. Nem mentünk bele mélyebben a részletekbe, de nem zárkóztam el az elől, hogy megosszam vele az életem ezen rejtélyét. Amely nem az. Nem titok, épp csak az ember nem szokta nyilvánosság elé tárni az érzelmeit.
Háromszor.
Az első eset volt a legklasszikusabb.
A lány egy igazi, imádni való tündér volt.
Belépett az ajtón és az életembe. Mire a pulthoz ért, beleszeretettem.
Munkát keresett és talált nálunk. Nem mondta, hogy barátja van, csak amikor már átléptünk egy határt.
Hátul öltöztem, mikor odajött hozzám és azon az édes hangján megkérdezte: - Tudod, hogy beszélnek rólunk?
Ez azért volt furcsa számomra, mert ugyan, azt tudtam, hogy én fülig beleszerettem, de ettől neki még nem kellett belém. Igaz, volt valami kémia közöttünk, ha találkoztunk.
Csak hebegni tudtam.
Közben, előkerült a barátja is, aki nem volt sokkal ideálisabb társa, mint jómagam.
Azután egy nap együtt jöttek be és odahívtak az egyik bokszhoz. Leültünk és az édes lány elmondta, szemlesütve és kissé zavartan, hogy ő a másik fiút választja.
Szerettem ezért beletörődtem és elengedtem. Nem akartam ellene küzdeni, hiszen választott.
Évekkel később, a kollégám mesélt róla, hogy mielőtt a lány - nem a LÁNY - kilépett az életemből, neki el merte azt mondani, amit nekem nem, hogy a barátja megzsarolta, hogy ha nem őt választja, megöl engem is és utána magát. Nem tudom, mennyi ebből az igaz, de így belegondolva, úgy érzem, hogy kettőnk közül én jobban szerettem a Lányt, mint az akkori barátja, aki végül zsarolással láncolta magához. Durván hat évvel később hallottam ezt a verziót.
Addig - mióta kilépett az életemből - minden héten eszembe jutott és ez így is volt rendjén. Hiszen szerettem és egy részem még most is szereti.

A második eset, amikor úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok - hülyeség, hiszen pontosan tudom, hogy szerelmes voltam - egy nálam jóval idősebb nőt érintett. Egyszerűen összeakadtunk egy ismerkedős oldalon és szeretői viszony alakult ki közöttünk. Kezdetben.
Sőt, kezdetben, első találkozásunk alkalmával, nem voltam meggyőződve róla, hogy nekem az a nő igazán tetszik e. Azután a véleményem és az érzéseim formálódtak. Talán a szex és az "elszámoltatás" miatt. Gyakorlatilag, ha nem számítom az egyéb közös programokat - színház, koncert, mozi, egyéb - mi dugni jártunk össze. Nem érzem, hogy ez baj lenne. Két felnőtt ember, akik kicsit a világon kívül helyezték magukat. Nem gondoltunk sem jövővel, sem következménnyel.
Sokáig. Durván másfél évig lebegtünk ebben a főleg szexualitástól duzzadó kapcsolatban. Viszont bennem megváltozott valami és szépen lassan - és valószínűleg feleslegesen - beleszerettem ebbe a nőbe. Meg is beszéltük ezt a dolgot és rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem működne. Nem csak miattam, hanem miatta is. Mert neki is voltak érzései. Az egyik, hogy egyszerűen - ki kell mondanom - szégyellt engem, amiért annyival fiatalabb voltam. Nem bírta felvállalni. Másrészt, neki az akkori állapot tökéletesen megfelelt. Nekem nem. Végül , bármennyire fájt, véget vetettem a kapcsolatunknak. Szép emlék marad bennem.

A harmadik eset egyértelműen a legtöbb rombolást végezte el a lelkemben. Ettől függetlenül, nem tagadhatom meg, szerettem. Erről nem tudok többet mesélni. Biztos, mert fáj. Biztos, mert számomra kellemetlen, hogy olyan sebezhetővé és gyengévé tettem magam. Nem működött, nem is működhetett volna, annyira különböző világot képviseltünk. És... mert... annyi fájdalommal járt már úgy is, hogy még csak nem is jártunk, csak... léteztünk.

Azután eszembe jut az a kislány, aki megkérdezte, voltam e szerelmes. És én azt mondtam, hogy igen. Háromszor.
De azt nem mondtam neki, hogy bármilyen elsöprő és hihetetlen és gyerekes és buta és talán el sem hinné, de amikor rá gondolok, megint azt érzem, hogy szerelmes vagyok. Fel sem tudná ezt dolgozni. Meg sem értené. El sem hinné.

Mert olyan  nonszensz az egész. Magam sem hiszem. Egyszerűen csak a lénye és a tudat, hogy létezik, elég ahhoz, hogy érezzem, megszerettem. Nem pont ugyanúgy, mint a másik három esetben. Úgy nem is lehet. De éppen elég erősen ahhoz, hogy azóta is minden nap eszembe jusson.

Nem hiszem, hogy ez az én vagy bárki szégyene. Egyszerűen csak létezik, van...
Van az a rengeteg giccses mondás, hogy szívnek nem lehet parancsolni, meg, hogy vak, stb.
Negyven leszek. Belül 17 vagyok.
Még ma sem vagyok okosabb a szív dolgaival, mint negyed évszázada.
Csak sodródom az árral.

Remélem, te lány, kimerítően válaszoltam a kérdésedre.
Remélem, egy nap újra ott ülsz majd mellettem és rám mosolyogsz, mint amikor először láttalak.
Van hely a szívemben neked, mert, egyszerűen csak szeretlek.

Lucy - Lucy (2014)

Lucy - Lucy (2014)


Rendezte: Luc Besson










Tagadhatatlan, hogy Besson, ha elég időt fordít egy projektre, egészen stílusos darabokat tud összerendezni. Sajnos, nem mindig fordít kellő időt egy történet kidolgozására és olyankor a végeredmény egy látványos, de annál üresebb akcióorgia lesz. A Lucy szép, színes, szagos ötletkavalkád, egyszerű sztorivonallal, kevés filozófiai maszlaggal, ziccereket kihagyva.



















Lucy-t, (Scarlett Johansson) aktuális barátja csúnyán beleviszi a tutiba. Rábilincsel egy táskát, amelyet a lány végül kénytelen kedve ellenére átadni egy koreai üzletembernek. A balhé ezzel megkezdődik. Besson nem egy Tarantino, ezért a film első, közel öt perces beszélgetése inkább fárasztó egy idő után, mintsem izgalmas, érdekes. A pasas igyekszik rábeszélni Lucy-t, hogy egy táskát vigyen be a hotelbe és adja át valakinek. Erről a lányt olyannyira lehetetlen meggyőzni - azaz hiába állítja be a film kezdetben a lányt egy ostoba, tanulatlan csajnak - hogy végül a srác a rövidebb utat választva a csuklójára kattintja a bilincset és azzal engedi útjára. Lucy tehát hiába volt állhatatos, hiszen végül csak ő húzza a rövidebbet. Mehet az épületbe befelé. Ez az első öt perc. Besson, hogy kirángasson minket a filmből, néha természetképeket vág össze a történessel, mintegy megtámogatva a nézőben esetleg kialakult gondolatokat: gepárdok igyekeznek elkapni a kis, gyámoltalan négylábúakat. Az egész szájbarágós és zavaró.


Lucy rövid úton a koreai üzletember emeletén találja magát, ahol bőven csorog a vér, embereket vernek agyon és egyáltalán, aki nem úgy ugrál, ahogy a vállalkozónk fütyül, gyorsan fűbe harap. Mr. Jang (Min-Sik Choi) nem ismer tréfát, sem második esélyt. Simán a lány testébe varrat némi kábítószert, amelynek mellékhatása egy rugdosást követően nem túl áldásos hatását fejti ki a hordozó testére. Jelen esetben felszívódik a lányban, kissé megváltoztatva az agy működését. Lucy ennek hatására brutális gyilkológéppé válik, előbb csak szimpla erőszakkal oldva meg a helyzeteket, később már csak gondolati úton ad utasításokat, hogy az történjen, amit ő akar. Szó szerint.

Az alapötlet nem újszerű. A sci-fi történetében régóta visszatérő téma az agy magas fokú kihasználtsága és ami ezzel jár. Megnövekedett I.Q. vagy agykapacitás általában pedig erőszakkal, horrorral párosul. Mintha valamiért az intelligencia az "ész" feltétlenül erőszakkal kellene, hogy párosuljon. Lucy is pillanatok alatt legyilkolja az ellent, beleértve egy elvileg - számomra legalábbis - vétlen taxis-t is, hogy később pl. hasonló támadás közben a hidegvérű gyilkosság helyett csak simán ellevitálja az útjából a gonosz ellent. Nem is értettem... Hasonló apró baromságok és egészen jó ötletek katyvasza a film további része. Egészen a befejezésig, amelyet mintha már láttunk volna valahol. (Pl. Fűnyírógép ember)

Ilyet már a bukott Alfák sorozatban is tudott az egyik szereplő. Telefonálás vizuálisan.

Lucy miután szervezetébe áramlik a drog, folyamatosan növekedni kezd az agykihasználása. A film elszórakozik a lehetőséggel, hogy mit is jelent mindez. Megerősíteni azonban nem tudjuk, hiszen az egész alapsztori csak puszta fikció, elmélet. Viszont van benne valami:  Ha az agyunk csupán 10%-ban dolgoztatjuk meg életünk folyamán, vajon mit találnánk a többi 90%-ban? Az agy nagyságával együtt a képességeink milyen mértékben erősödnek fel? Élő képregényhősök lehetnénk? X-Menek, akik uralják az anyagot, a világot? Átok lenne e vagy lehetőség? Vajon, választ kapnánk e a kérdéseinkre és az élet rejtélyére, hogy miért is vagyunk?
Stb.

A film sajnos inkább akciófilm, amikor meg nem, az nem áll jól neki. Besson jó drámában, sci-fiben, akcióban. Filozófiában nem annyira. Nem érzem úgy, hogy ez a nagy rendezői visszatérése. Talán megint vissza kellene nyúlnia a kezdetekhez. Semmi trükkök, semmi nagy név, csak egy kemény dráma, jó színészekkel.

A film első 5 perce komolyan embert próbáló. Akárcsak egy nőt rábeszélni valamire, amit nem akar. Tanulság: erőszak!

Viszont Johansson sosem tetszett még ennyire, ami nálam nagy szó, mert nem kedvelem a zsebtigrist és a hype-ot, ami körül veszi. A film egyértelműen legjobb figurája és színésze az Oldboy sztárja, Min-Sin Choi, aki nagyon lezseren hozza ezt a képregény gonoszt. Rajta nem múlik, hogy nem lesz a film erősebb. Morgan Freeman pedig Morgan Freeman. Mint megszoktuk.

55%

Figyeld:
- Lucy ránézésre megérti a koreai nyelvet. Zseniális megoldás a feliratok 3D-s angollá változása.
- Az orvosok nagyon jók a filmben. Mind a drogbevarró, mind a kioperáló.
- Lucy egy idő után nem a gonoszokkal harcol, hanem inkább magába néz az atommagig.

Verseny az ördöggel - Race With the Devil (1975)

Verseny az ördöggel - Race With the Devil (1975)


Rendezte: Jack Starrett




1975-ben, Starrett filmje megágyazott a horror egyik alműfajának. Nem az okkult, sátánistás filmeknek, mint a film sztorija alapján gondolhatnánk, hanem a lakókocsis-menekülős, mindenki ellenünk van filmeknek. Akkor ez a film még egészen friss ötlet volt - talán mert a lakókocsival való túrázás eléggé sznob és gazdagoknak fenntartott szórakozás volt - mára azonban havonta több olyan horror mozi jön ki, melyben több fiatal egy lakókocsiban vág neki a világnak, eljut valahova, aztán annyi nekik. 1975-ben, nem volt minden fiatalnak lakókocsija. Sőt. Akiknek volt, vagy nagyon gazdagok voltak vagy egy kempingben állították fel a verdát, hogy azután többé sehová se menjenek onnan. Egy időben - sőt ma is van ilyen - egész lakókocsiparkok épültek, ahol az emberek egymás seggében élnek, remény és fényes jövő ígéretének nélkül.

1975-ben a Fonda gyerek húzó névnek számított és Warren Oates is elég komoly hírnévre tett szert pl. csak a kultikus mészárlós westernek, "A vad banda" című filmnek köszönhetően. Egyebekről nem beszélve.


A film az amerikai kispolgár, illetve tehetősebb polgár találkozása a vidéki élettel, azon belül a sátánista kultusszal. Ebből persze sok jó nem sülhet ki. Lehetne filozófálgatni, hogy a film parafrázísa a városi és a természeti népek közötti ellentétnek. Vagy egyfajta variációja a fehér ember - indián konfliktusnak, stb. Nem kell mélyre ásni. Van két amerikai párocska, akiknek van pénze, szeretnek élni a világba, azután egy éjszaka olyasmit látnak, amit a.) nem szabadott volna látniuk b.) nem voltak rá felkészülve semmilyen formában, ismeretük róla alig. Történetesen miután egy folyómeder átlépése után letáboroznak a viszonylag csendes és félreeső pagonyban, szemtanúi lesznek egy sátánista szekta rituális emberáldozatának. Mivel természetesen lebuknak - miért ne - menekülőre fogják a dolgot és a helyi rendőrséghez fordulnak segítségért, ahol nem érzik, hogy megtennének mindent az ügy felgöngyölítése miatt, azért szedik a sátorfájukat is igyekeznek tovább állni.


A menekülés nem olyan könnyű, mert bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a szekta sokkal nagyobb befolyással bír az utakon, mint eredetileg gondolták. A továbbállás végül egy paranoiás menekülésbe, akciós üldözős filmbe torkollik, ahol nincs garantálva a boldog befejezés.
A film mai szemmel erősen megkopott. Peter Fonda szerepeltetése teljesen indokolatlan, hiszen hírnevéhez semmit nem tesz a film hozzá, alakítása nem tűnik ki a többiekétől. Egészen biztos olcsón tudták megszerezni a filmhez. A film szépen halad a végkifejlet felé, enyhén töredezett a felépítése és a lezárása hirtelen történik. Nyomasztó befejezés. Kíváncsi lennék, bemutatása után mennyivel esett vissza a lakókocsik eladásának görbéje.


Fontos szerepben még feltűnik még R. G. Armstrong, mint Taylor seriff. Ő a bácsi a Predatorból, aki a feladatot kiadja Schwarzeneggernek a film elején.
A filmmel nincs komoly baj, csupán, ma már nem olyan élvezetes bűnös darab, mint a nyolcvanas években volt, amikor okozott pár álmatlan éjszakát. Arra legalább jó, hogy az ember kicsit másképpen nézzen a szomszédaira; ismerem őket eléggé? Vajon milyen titkaik vannak?

Már a filmben is vigyázva takarták ki a "lényeget".
50%

Már külön alműfaj lett a lakókocsis-utazós film, benne horrortól vígjátékig. Csak néhány cím:

- Paul
- Dumb és Dumber
- Család kicsi kincse
- Vejedre ütök
- Ház az erdő mélyén
- Rumlis vakáció
- Schmidt története
stb.